😱 😨 A kutya felugrott a koporsóra… majd halk kopogás hallatszott belőle. Mindenki megdermedt. Ami ezután történt, az egész temetést megrázta…
Március volt, de mintha maga a természet is visszatartotta volna a lélegzetét. A levegő sűrű és nyomasztó volt a falu szélén fekvő temetőben. A Duna-parti domboldalt jeges szél söpörte végig, a felhők pedig olyan alacsonyan úsztak, hogy az emberek önkéntelenül lehajtották a fejüket.
Csendes sorban álltak. Néhányan zsebre tett kézzel, mások összeszorított ajkakkal bámultak előre. A fűben pár elhagyott gyerekjáték, néhány hervadt nárcisz. És egy különösen hangzó fülemüle éneke a kerítés mögött.
De senki sem figyelt rá.
Sem a remegő kezű papra, aki a Bibliát tartotta.
Sem az apára, akinek szavai elvesztek a szélben.
Minden tekintet egy pontra szegeződött – a kutyára, aki nem tágított a fehér koporsó mellől.
Egy német juhászkutya volt, sötétbarna nyakörvvel. Mintha a földből nőtt volna ki. Tekintete pengeéles volt, szinte átfúrta a koporsó falát. Amikor el akarták vinni, morgott. Nem dühösen – figyelmeztetően. Mintha tudott volna valamit. Valami fontosat, amit az emberek nem.
– Kié ez a kutya? – suttogta egy fekete kendős asszony. Folytatás az első kommentben ❗️❗❗❗👇👇👇👇
Március volt, de mintha maga a természet is visszatartotta volna a lélegzetét. A levegő sűrű és nyomasztó volt a falu szélén fekvő temetőben. A Duna-parti domboldalt jeges szél söpörte végig, a felhők pedig olyan alacsonyan úsztak, hogy az emberek önkéntelenül lehajtották a fejüket.
Csendes sorban álltak. Néhányan zsebre tett kézzel, mások összeszorított ajkakkal bámultak előre. A fűben pár elhagyott gyerekjáték, néhány hervadt nárcisz. És egy különösen hangzó fülemüle éneke a kerítés mögött.
De senki sem figyelt rá.
Sem a remegő kezű papra, aki a Bibliát tartotta.
Sem az apára, akinek szavai elvesztek a szélben.
Minden tekintet egy pontra szegeződött – a kutyára, aki nem tágított a fehér koporsó mellől.
Egy német juhászkutya volt, sötétbarna nyakörvvel. Mintha a földből nőtt volna ki. Tekintete pengeéles volt, szinte átfúrta a koporsó falát. Amikor el akarták vinni, morgott. Nem dühösen – figyelmeztetően. Mintha tudott volna valamit. Valami fontosat, amit az emberek nem.
– Kié ez a kutya? – suttogta egy fekete kendős asszony.
– Azt mondják, a kislányé volt, – felelte egy másik. – Ő mentette meg az anyját és a testvérét. Különleges kapcsolatuk volt ezzel a kutyával.
– De hát ez csak egy állat! Mit keres itt a temetésen? Ez tiszteletlenség!
– Mi van, ha valamit érez? – szólalt meg egy egyenruhás férfi. Hangja feszült volt, de nem érzelgős.
Minden úgy zajlott, mint egy szokásos falusi temetés – egészen addig, amíg a kutya meg nem mozdult.
Először alig észrevehetően. Aztán hirtelen felállt, előrelépett, és mancsait a koporsóra tette. Valaki felsikoltott. A kutya szaporán kezdett lélegezni, fülei hegyeződtek, farka mereven állt. Tekintete… tele aggodalommal. Szinte emberi volt.
– Azonnal vigyék el! – kiáltotta a temetkezési vállalkozó.
– Várjanak! – szólt közbe az egyenruhás férfi. – Ismerem ezt a testtartást. Láttam a fronton, amikor a kutyák megérezték, hogy valaki még él a romok alatt.
Halálos csend lett. Mindenki dermedten állt. A kutya nyüszíteni kezdett – először halkan, majd ritmikusan, egyre hangosabban. Dühösen. Furcsán.
Aztán megtörtént az elképzelhetetlen.
Minden arc megfeszült.
A koporsóból…
kopogás hallatszott.
Halk.
Alig hallható. De a kutya volt az első, aki észrevette.
– Hallották ezt? – kérdezte valaki, kezét a szívére téve.
– Mi volt ez?… – suttogta egy férfi, keresztet szorongatva.
A kutya tovább figyelte a koporsót. Majd hosszú, fájdalmas vonítást hallatott. Mintha a túlvilágról akarna visszahívni valakit.
Senki sem mert közelebb lépni.
Senki – kivéve egyet.
– Nyissák ki, – mondta hirtelen egy hang. Határozottan, de félelemmel telve.
– Tessék? – kérdezte megdöbbenve a temetkezési vállalkozó.
– Nyissák ki… ha csak egy kis esély is van… – remegett a hang, de nem a könnyektől.
Az ismerős fájdalom eltűnt az arcokról. Mert mindenki tudta: ez nem egy szokványos nap.
És ez a kutya – nem volt egy hétköznapi állat.
Ami gyászként indult – csak most kezdődött igazán.
Senki sem mozdult. Mintha maga az idő is megállt volna. Dermesztő csend ült a temetőre, olyan mély, hogy a sírköveken átfújó szél is hangosnak tűnt.
Az első, aki előrelépett, az egyenruhás férfi volt. Nem kért engedélyt, nem beszélt senkivel. Csak ennyit mondott:
– Ha van akár egy százalék esély is, hogy él… ki kell nyitni.
Két fiatal férfi a faluból mellé állt. Együtt emelték fel a koporsó fedelét. Valaki imát mormolt. Mások elfordították a fejüket. De a kutya maradt. Közelebb lépett, zihálva, és figyelte, ahogy lassan nyílik a fedél.
A koporsó nyikorgott. Egy centi. Kettő.
Aztán…
a kislány remegett. Először alig észrevehetően. Aztán ujját mozdította meg, és egy rekedt lélegzet hallatszott.
– Él! – kiáltotta valaki.
– Hívják a mentőket! – sikította egy nő, kétségbeesetten kereste a térerőt. – De hol van itt térerő?!
A férfiak kiemelték őt, kabátokkal és sapkákkal takarták be. Egy idős bácsi elővette a zsebéből kis üveg pálinkáját, tenyerébe öntötte, és dörzsölni kezdte a lány kezét.
A kutya… nem mozdult. Ott ült, és figyelte. Azt, akit soha nem hagyott el. Amikor a lány kinyitotta a szemét, remegő hangon suttogta:
– Morzsa…
A hang olyan halk volt, hogy csak az hallotta, aki mellette állt – de a kutya megérezte. Felemelte a fejét, és halkan felvonított. Tekintetük találkozott. A kutya szemében hála. A lány szemében… az élet szikrája.
A mentő húsz perccel később érkezett a szomszéd faluból. Addig egy régi Ladába fektették, meleg vizes palackokkal, sálakkal, gyapjútakaróval takarták be, amit valaki a sírhoz hozott.
A kórházban az orvosok csak ennyit mondtak:
„Ritka eset. Mély katatóniás állapot. Az életjelek alig észlelhetőek. Könnyen összetéveszthető a halállal.”
A halotti bizonyítvány már ki volt állítva.
De egy kutya – visszahozta őt.
