Minden éjjel megvolt bennem ez a dermesztő bizonyosság: nem voltam egyedül az otthonomban… Ezért kamerát szereltem fel a hálószobámban…
Másnap reggel, amikor visszanéztem a felvételeket, úgy éreztem, a félelem teljesen megbénít 😱
Minden egy megfoghatatlan érzéssel kezdődött, amit szinte lehetetlen volt megmagyarázni. Éjszakáról éjszakára az ösztöneim azt súgták, hogy valamilyen jelenlét mozog a lakásomban. Nem hirtelen félelem volt ez, nem… inkább egy csendes, állandó nyugtalanság, amely akkor telepedett rám, amikor kialudtak a fények.
Kezdetben csak hangok voltak. Finom, alig hallható zajok. A padló halk recsegése, mintha valaki bizonytalan léptekkel járna rajta. Egy tompa koppanás, mintha a sötétben egy bútordarabot súroltak volna. Néha halk zörgés, mintha valaki a szekrényben kutatna. Mozdulatlanul feküdtem, visszafojtott lélegzettel, attól félve, hogy még a lélegzetem is elárul.
Ez a jelenlét nem tűnt sem erőszakosnak, sem sietősnek. Épp ellenkezőleg. Nyugtalanító óvatossággal mozgott, mintha tökéletesen ismerné a helyet. Mintha pontosan tudná, hogyan lehet feltűnés nélkül közlekedni. A zajok szinte mindig az éjszaka közepén jelentkeztek, hajnali kettő és négy óra között – abban a furcsa időszakban, amikor a test alszik, de az elme még lebeg.
Reggelre ott voltak a jelek.
Semmi látványos, de elég nyugtalanító. A telefonom az ágyon volt, pedig az asztalon hagytam. Ruhák jelentek meg a széken, gyűrötten, elmozdítva. Egyes tárgyak a padlón hevertek, anélkül hogy tudtam volna, hogyan kerültek oda. Néha úgy tűnt, mintha a szobát átkutatták volna. Mindent a fáradtság számlájára írtam, meggyőzve magam, hogy az emlékezetem tréfál meg.
Kétszer is úgy ébredtem fel, hogy elviselhetetlen érzésem volt: valaki figyel engem.
Nem mertem kinyitni a szemem. Azt ismételgettem magamban, hogy ez csak egy rémálom, a szorongás szülte illúzió. Egészen addig a napig, amikor a félelem túl nehézzé vált ahhoz, hogy tovább cipeljük.
Egy reggel, még mindig remegve, rájöttem, hogy tudnom kell az igazságot. Kamerát szereltem fel a hálószobámban, az ágyra irányítva. Egész éjszakára bekapcsolva hagytam, biztos voltam benne, hogy ha valóban létezik valamiféle jelenlét, az előbb-utóbb megmutatkozik.
Másnap leültem a képernyő elé.
Amit láttam, jeges rémülettel töltött el 😲😱
Bármit el tudtam volna képzelni… csak ezt nem. A folytatás az első kommentben 👇👇
Eleinte semmi. Aludtam, mozdulatlanul. Aztán lassan a testem felegyenesedett.
Láttam magam, ahogy leülök az ágy szélére. Felállok. Nyugodtan sétálok a szobában. Kinyitom a szekrényt. Kiveszem a ruhákat. Az ágyra dobom őket, majd a padlóra. Felveszem a telefonomat, néhány másodpercig nézem, majd máshová teszem. Nekimegyek a széknek, amitől az feldől. Ezután visszafekszem az ágyba, mintha mi sem történt volna.
A videót bámultam, képtelen voltam levegőt venni. Nem volt senki a lakásban. Senki… rajtam kívül.
Semmire sem emlékeztem ezekből a cselekedetekből. Sem a lépésekre, sem a rendetlenségre, sem a félelemmel teli éjszakákra. Minden, ami hetek óta rettegésben tartott, belőlem fakadt. A saját testemből. Abból az éjszakai „énből”, amelynek a létezéséről nem volt tudomásom.
És a legfélelmetesebb nem az volt, hogy elképzeljem: valaki bolyong a lakásomban.
A legfélelmetesebb az volt, hogy rájöttem: ez a jelenlét én magam voltam – és hogy most egy hosszú gyógyulási út áll előttem.
