Kislányok látogatják meg apjuk sírját, hogy megmutassák neki új ruháikat… és két dobozt találnak a nevükkel ellátva 🎁💔
– „A születésnapomon azt szeretném, hogy a lányaim legyenek a világ legszebbjei” – suttogta Pál halkan, reményteljes hangon.
– „Nagyon kíváncsi vagyok, mit fognak viselni. Ígérjétek meg, hogy eljöttök és megmutatjátok nekem a szép ruháitokat, lányok… Még ha azon a napon nem is lehetek veletek, ígérjétek meg, hogy gyönyörűek lesztek.”
Ezek voltak az utolsó szavai… Egyszerű, gyengéd, de felejthetetlen kívánság.
Amikor eljött a nap, a két nővér gondosan választotta ki a ruháját – mindkettő apjuk iránti tiszteletből.
Kézen fogva sétáltak lassan a sírhoz, mellettük édesanyjuk, Mónika, csendesen.
De meglepetés várta őket…
Közvetlenül a sírkő előtt két gondosan becsomagolt doboz volt elhelyezve.
Mindegyiken a saját keresztnevük állt, kézzel írva, szívecske alakú matrica díszítette.
Összenéztek, meghatódva.
– „Anya… te tetted ezt ide?” – suttogta a nagyobbik.
Mónika megrázta a fejét, szeme könnyes volt.
– „Nem, drágáim… esküszöm.”
Mindegyik dobozon ez a kézzel írt üzenet állt:
„A hercegnőmnek, akit mindig szeretni fogok. – Apa.”
Amikor a kislányok kinyitották a dobozokat, szinte meg sem tudtak szólalni.
A történet folytatása a hozzászólásokban 👇🏼👇🏼👇🏼💫
Lányok meglátogatják apjuk sírját új ruháikban – és két dobozt találnak a nevükkel ellátva
Apjuk utolsó kívánságának tisztelegve két kislány elmegy a sírjához apjuk születésnapján, hogy megmutassák neki, milyen szépek. A sírnál azonban két ajándékdoboz vár rájuk, nevükkel és egy szívhez szóló üzenettel.
Iris (6 éves) és Marianna (8 éves) nagyon hiányolták apjukat, Pált.
Amióta elment, már nem csentek el közösen süteményt vagy fagylaltot éjjelente a konyhából, és nem szőtték együtt csínytevéseiket anyjuk ellen. Apa nélkül az öröm is eltűnt otthonukból.
– „Te elkényezteted ezeket a lányokat, Pál!” – mondta gyakran Mónika.
– „Mindig megvéded őket, amikor leszidom – süteményt lopnak a szekrényből!”
– „Nem tudok ellenállni nekik, olyan aranyosak!” – felelte Pál. – „Bocsáss meg, szerelmem, tudod, hogy mennyire szeretlek.”
Ilyen volt Pál – mindig egyensúlyt keresett. Odaadó apa és férj. De távozása után minden megváltozott. Iris és Marianna csendesebbek lettek, és Mónikának is nehéz volt feldolgoznia a veszteséget.
Az utolsó emlékei fájdalmasak voltak. Látta, ahogy Pál napról napra gyengült, miközben ő tehetetlen volt. A diagnózis után gyorsan jött a vég, minden orvosi erőfeszítés ellenére.
Egy éjszaka csendesen elaludt – örökre.
Előző nap azt kérte, hogy a lányai látogassák meg őt a kórházban, és maradjanak vele az utolsó pillanatokig. Talán érezte, hogy ez lesz az utolsó közös éjszakájuk. Kérte, hogy négyszemközt beszélhessen velük.
– „A születésnapomon azt szeretném, hogy csodaszépek legyetek. Már alig várom, hogy lássam, mit viseltek majd. Ígérjétek meg, hogy eljöttök megmutatni nekem a ruháitokat. Talán nem leszek ott veletek, de akkor is legyetek gyönyörűek, jó?”
Ezek voltak az utolsó szavai azon az éjszakán.
Nem tért vissza. Mónika összeomlott. Akárhogy próbálta tartani magát, nem tudta feldolgozni a gyászt. A kislányok, gyermeki lelkükkel, valahogy mégis erősebbnek tűntek. A temetés megrázó volt; Mónika nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Pál a föld alatt van.
A születésnap előtti napon a lányok megkérték, vigye el őket vásárolni. Szerették volna teljesíteni apjuk utolsó kívánságát.
– „Anya,” – mondta Iris, – „Apa imádta azt a rózsaszín ruhát, amit tőle kaptam szülinapra. Már nem jó rám, de szeretnék egy ugyanolyan színűt.”
– „Segítesz választani, anya?” – tette hozzá Marianna. – „Apa kedvenc színében szeretném.”
– „Nem érzem magam képesnek rá, lányok…” – suttogta Mónika, gyászba merülve.
– „De el kell mennünk Apához!” – kérlelte Iris.
– „És azt akarta, hogy szép ruhában legyünk a születésnapján.”
Mónika szeme könnyekkel telt meg. Annyira belemerült a fájdalomba, hogy elfelejtette Pál születésnapját.
– „Tényleg ezt mondta?” – kérdezte halkan.
– „Igen, azt akarta, hogy szépek legyünk azon a napon. El kell mennünk hozzá, anya,” – mondta Iris. – „Gyerünk, vásároljunk valami szépet!”
– „Mikor mondta ezt nektek?” – csodálkozott Mónika. – „Nem is tudtam…”
– „Az utolsó éjszakán, amikor együtt voltunk vele” – magyarázta Marianna. – „Megfogta a kezünket, és azt mondta, szép ruhákban akar látni bennünket. Tudom, hogy szomorú vagy, de kérlek, vigyél el!”
Majd odahajolt anyjához, és a fülébe súgta:
– „Tudom, hogy nagyon hiányzik neked, de Iris igazán szeretne rózsaszín ruhát viselni Apa miatt.”
Marianna mindig is érzékeny és figyelmes kislány volt.
Olyan dolgokat is megértett, amiket sok vele egykorú nem.
Végül meggyőzte az anyját.
– „Rendben van,” – mondta Mónika. – „Menjünk vásárolni, lányok! Találjuk meg a legszebb ruhákat Apa születésnapjára!”
– „Ne légy szomorú, anya,” – suttogta Marianna halkan.
Másnap reggel a lányok felöltöztek új ruháikba, és kézen fogva elindultak a sírhoz.
Amikor megérkeztek, a sírkő előtt két szépen csomagolt doboz várt rájuk, a nevükkel ellátva, és egy-egy üzenettel Apától.
– „Anya!” – kiáltott fel Iris. – „Nézd! Apa ajándékot küldött! Nem tudta, hogy mi akartunk neki ajándékot vinni? Hiszen az ő születésnapja van!” – és felnevetett.
– „Talán úgy gondolta, ez a legjobb ajándék nektek is, Iris. Gyertek, nyissátok ki a dobozokat” – felelte Mónika.
Ahogy a lányok kibontották az ajándékokat, Mónika alig bírta visszatartani a könnyeit.
Iris boldogan mosolygott, Marianna pedig először tört ki sírásban apjuk halála óta.
Minden dobozban egy gyönyörű pár cipő volt, és egy-egy levél Apától.
– „Cipők!” – kiáltotta Iris. – „És rózsaszín! A kedvencem!”
Apa levele:
„Az angyalok odafönt nem tudják levenni a szemüket rólatok! Azt mondják, ti vagytok a legszebb lányok, akiket Isten valaha teremtett. Apa látja, milyen csodálatosan festetek az új ruháitokban, és szerettem volna, ha ezekkel a cipőkkel még ragyogóbbak lesztek. Remélem, örömet szereznek nektek.
Maradjatok ugyanazok a kópé kislányok, akik titokban sütiket csentek, és akiket anya mindig üldözött. Legközelebb, amikor meglátogattok, szeretnék sok vidám történetet hallani.
Azt akarom, hogy boldogok legyetek és minden nap mosolyogjatok. Amikor rám gondoltok, tudjátok, hogy egy csodálatos helyen vagyok, figyellek titeket, és vigyázok rátok.
Köszönöm, hogy eljöttetek megünnepelni a születésnapomat, lányok. Apa szívből szeret benneteket.”*
Amikor Marianna befejezte a levél felolvasását, szorosan megölelte kishúgát.
Majd édesanyjára nézett, és megköszönte, hogy velük jött.
A három nő együtt fogta egymás kezét, és mélyen érezték: férj és apa szeretete örökre velük marad.
Mónika elmosolyodott, és halkan suttogta:
„Nagyon szeretlek titeket.”
A szíve mélyén először érzett újra hálát –
hálát azért, hogy Pál szeretete erőt adott neki a folytatáshoz.
