Az anyósom adott nekem egy szakadt, büdös sárga kanapét… majd pár nappal később 2500 eurót követelt érte!
🎁 Születésnapomra az anyósomtól „ajándékba” kaptam egy régi sárga kanapét – kopott volt, foltos, és borzalmas szagot árasztott.
Ennek ellenére elfogadtam, és egy kis munkával megpróbáltam helyrehozni, amennyire csak tudtam.
Három nappal később megjelent nálunk, meglátta a kanapét a nappaliban… és dührohamot kapott.
Azt követelte, hogy AZONNAL fizessek neki 2500 eurót!
Nem fogod elhinni, mit válaszoltam neki… ➝ Olvasd tovább az első hozzászólásban 👇👇👇👇👇👇
Egy szakadt, sárga kanapét adott a születésnapomra… aztán 2500 dollárt követelt, ordítva!
Sok mindenre számítottam a születésnapomon. Egy könyvre, egy tortára, esetleg egy udvarias telefonhívásra az anyósomtól. De semmiképp sem arra, amit végül „ajándékként” kaptam tőle.
Előző nap felhívott:
– „Valami igazán különlegeset találtam neked, drágám. Egyedi darab.”
– „Tényleg? Köszönöm, ez kedves tőled.”
– „Egy antik kanapé. Túl értékes ahhoz, hogy kidobjam, így arra gondoltam: miért ne adnám neked? Úgyis szereted a karakteres dolgokat, nem igaz?”
Megszólalni sem tudtam. Aztán csak úgy mellékesen hozzátette:
– „A garázsban van. Csak el kell jönnöd érte.”
A férjem nevetett. Én kevésbé. De elmentünk megnézni ezt a „különleges darabot”.
És akkor… sokkoló látvány fogadott.
Rozsdás szerszámok és dohos kartondobozok között ott állt egy rikító sárga kanapé – kopott, foltos, a karfákból szivacsdarabok lógtak ki, mintha menekülni próbálnának a bútordarab szörnyűsége elől. Az ülőrész koszosan szürkéllett, a szag… leírhatatlan volt. Még a macskánk, Martin sem feküdt volna rá.
De a férjem, örök optimista:
– „Ugyan, vigyük el. Örülni fog neki.”
Így hát hazavittük. Letakartam egy régi lepedővel, és betettem a nappali egyik sarkába. Kicsit szégyelltem, de azt mondtam magamnak: ideiglenes megoldás, majd kitaláljuk, mi legyen vele.
Három nappal később az anyósom beugrott teázni. Belépett, meglátta a kanapét, odament… majd hirtelen megfordult, és ordítani kezdett:
– „ELLLOPTAD A KANAPÉMAT!”
– „Elnézést? Ez ajándék volt…”
– „2500 dollárt ér! Sose mondtam, hogy ingyen van. Nézd meg a faragott lábait! Ez egy eredeti Louis XVI darab!”
Akár Louis XVI, akár nem, még egy félszemű régiségkereskedő sem kérte volna.
Lefagytam. Az anyósom a saját nappalimban üvöltözött velem, tolvajnak nevezett, és olyan pénzt követelt egy kanapéért, amit még a lomtalanítók is otthagytak volna. Megfenyegetett, hogy beperel.
– „Visszaéltél a jószívűségemmel. A pénzemet akarom! Vagy add vissza, eredeti állapotban!”
Nem hittem el, amit hallok.
Másnap elmentem, és lefotóztam a garázsát. Volt ott más borzalom is: törött lámpa, penészes képkeret, egy szőnyeg, aminek pince-szaga volt. Mindenről készítettem dokumentációt – jobb elővigyázatosnak lenni.
Aztán írtam neki:
„Még egyszer köszönöm ezt a csodálatos ajándékot. Megértem, hogy ilyen állapotban felbecsülhetetlennek tartottad. Most már tiszta, javítva van, és jó illatot áraszt. Ha vissza akarod, 300 dollárért eladom neked. Baráti ár. Ha nem, tekinthetjük valóban ajándéknak.”
Semmi válasz.
Azóta nem jelentkezett. A férjem kerüli a témát. Én? Feltettem a kanapét a Marketplace-re 80 dollárért.
Két nappal később felkeresett egy lakberendező. Egy „lelkes” bútort keresett egy fotózáshoz. Imádta.
Néha még a legrondább tárgyak is sztárrá válhatnak.
