„Amikor felnőttek lettek, a gyerekek emlékeztek rá, hogy van egy anyjuk, de én sosem fogom elfelejteni, hogyan bántak velem. Amikor a férjem elment egy fiatal nővel, a gyerekek őt támogatták, mert ő egy tiszteletben álló ember volt, egy nagy vállalat igazgatója. Sok éven át elfelejtettek engem, és teljesen egyedül maradtam. Nemrégiben elhunyt az exférjem, és kiderült, hogy minden vagyonát fiatal feleségének hagyta.
Ekkor a gyerekek ismét rám emlékeztek. Azóta gyakran látogatnak, de tudom, miért… Nemrégiben a lányom finoman kezdett beszélni, és azt mondta, itt az idő, hogy a jövőre, az örökségre gondoljunk. Egyikük sem sejti, mi a meglepetés, amit számukra készítettem. Mindannyian csak a halálom után fogják megtudni.
Folytassa a történetemet a hozzászólásokban található linken👇👇👇👇.
Az évek gyorsan teltek, és sokáig úgy éreztem, mintha a világ végén lennék. A gyerekeim mindig idegenként kezeltek engem, mintha más nyelven beszélnénk.
Amikor a párommal szakítottunk, az volt a végső csapás a kapcsolatunkra. Ők az exférjem mellé álltak, mert ő egy befolyásos ember volt, egy tiszteletben álló nagyvállalat igazgatója.
És őszintén szólva, jobb volt vele lenni. Én? Egyedül maradtam. Egy elhagyott feleség, egy elhanyagolt anya.
A gyerekeim gyorsan elfelejtettek, és csak közvetett információkból tudtam meg, hogy együtt nyaraltak az apjukkal és a fiatal feleségével. Távoli országokba utaztak, luxuséttermekben étkeztek, jövőbeli terveket szőttek.
Miközben én a kis üres lakásomban maradtam. Az újdonságok, mint az üvegszilánkok, megsebeztek.
Egyszer rájöttem, hogy magamért kell élnem. Elhagytam Európát, hogy külföldön dolgozzak. Évek után először éreztem a szabadság érzését.
Egy idő után annyi pénzt kerestem, hogy megváltoztassam az életem. Visszatértem, felújítottam a lakásomat, új bútorokat és háztartási eszközöket vásároltam, és spóroltam az öregkoromra.
Közben a gyerekeim megalapították a saját családjukat. Megtudtam, hogy jól megy a soruk: presztízs házasságok, gyerekek, ünneplések. De váratlan dolog történt: az exférjem szívroham következtében elhunyt. Minden vagyonát fiatal feleségének hagyta. A gyerekeim mindent nélkülöztek, és ismét rám emlékeztek.
Először apró ajándékokat kezdtek hozni. Cukorkákat, gyümölcsöt hoztak, érdeklődtek az egészségemről. Mosollyal fogadtam őket, de mélyen tudtam, hogy mindegyiküknek megvan a célja.
Most 72 éves vagyok. Jól vagyok, tele energiával és elégedett az életemmel. De nemrég a lányom finoman kezdett beszélni, és azt mondta, hogy ideje lenne a jövőn, az örökségen gondolkodni. Néhány hete a kislányom, aki nemrégiben házasodott, meglátogatott.
— Nagymama, nem gondolod, hogy unatkozol itt egyedül? kérdezte tőlem nagy kíváncsisággal.
— Nem, itt nagyon jól érzem magam, válaszoltam.
— De a ház olyan nagy, folytatta, azt hiszem, nehéz tisztán tartani, ugye? Nem lenne jobb, ha én és a férjem hozzád költöznénk? Így neked kényelmesebb lenne, nekünk meg könnyebb – már nem kellene bérleti díjat fizetnünk.
Nevettem. Az érvelésük világos volt.
— Ki mondta, hogy nem fogtok fizetni? — válaszoltam higgadtan: nagy kedvezményt adok nektek. Nagyon meglepődött. Azt gondolta, hogy kinyitom a házam ajtaját a családjának, és azt mondom: „Vegyétek mindent, elégedett vagyok”. De más tervem volt.
Néhány évvel ezelőtt írtam meg a végrendeletemet, amelyben világosan leírtam, hogy a lakásomat el fogják adni a halálom után, és az abból származó bevételt egy olyan alapítványnak adom, amely a betegségben szenvedő gyerekeknek segít.
Amikor a lányom megtudta, dühös lett. Telefonon felhívott és üvöltött, hogy túl igazságtalan vagyok, hogy elveszem a jövőt az unokáimtól. Aztán eljött a fiam, és kedvesen sugallta, hogy hajlandó lenne engem magához venni. De az ő „szeretetük” nem érintett meg.
És te, ha az én helyemben lennél, elfogadnád, hogy az unokád a te lakásodban éljen?”