A párom kidobott minket, engem és a három kisgyerekünket, sehová sem volt hova mennünk, senkihez nem fordulhattam. Reszketve, félelemmel és kétségbeesve kopogtam be az első ajtón, amit megláttam, és munkát kértem. Fogalmam sem volt róla, hogy ez a pillanat mindent megváltoztat — nekem, a gyerekeimnek és annak, aki kinyitotta azt az ajtót.
A folytatás az első hozzászólásban 👇👇👇
Három gyerekkel anyának lenni minden segítség nélkül még nehezebb volt. Voltak napok, amikor úgy éreztem, az egész világ terhét a vállamon cipelem.
Szívből szerettem őket. Meséltem nekik esténként, főztem a kedvenc ételeiket, biztattam őket a tanulásban. De néha elfogytak a tartalékaim.
Elveszítettem a szüleimet, nem volt senkim. A párom, Richard, úgy viselkedett, mintha a gyerekek csak az enyémek lennének. Mindig azt mondta: „Én hozom haza a pénzt. Ez elég.”
De én tudtam, hogy a gyerekeknek sokkal több kell. Egy szerető apára van szükségük, aki időt tölt velük.
Évekig próbáltam rávenni Richardot, hogy vegyen részt a gyerekek életében, de ő közömbös maradt.
Tom, Lila és a kis Lucas volt minden boldogságom. De Richardot ez sem érdekelte.
Egy nap Tom hazajött, kezében egy iskolai díjjal, ragyogó arccal — de Richard fel sem nézett.
Aztán jött Lila, akit a tanára megdicsért. Semmi reakció.
Végül Lucas mutatta büszkén a rajzát — Richard szó nélkül kidobta.
Ott álltam, összetört szívvel, némán.
Akkor telt be a pohár.
Egy este Lila könnyes szemmel odajött hozzám. „Apa azt mondta, ha táncolni akarok, ne egyek többet.”
Átöleltem, és elmondtam neki, hogy a teste étel nélkül nem nőhet és nem táncolhat.
Odamentem a nappaliba, ahol Richard a tévét bámulta.
„Tényleg ezt mondtad neki?”
Hidegen rám nézett. „Úgy eszik, mint egy férfi” — válaszolta.
Ott vége lett mindennek.
Mondtam neki, hogy menjen el, de ő kidobott minket — engem és a gyerekeket, pár zsák ruhával.
Elvette a kulcsot és ránk zárta az ajtót.
Alig volt pénzem, nem volt hová mennünk.
Ekkor jutott eszembe Mr. Johnson, akit mindenki különcnek tartott, és egyedül élt a nagy házában, a város szélén.
Kétségbeesetten kopogtam nála.
Komoran nyitott ajtót, de mikor könyörögtem, beengedett minket.
A kertje elhanyagolt volt, gazos, tele szeméttel.
Úgy döntöttem, rendbe teszem, hogy megháláljam. A gyerekek csendben segítettek.
Amikor végeztünk, ismét kopogtam.
Mr. Johnson némán nézett minket, aztán feltétellel megengedte, hogy maradjunk: ne nyúljunk a rózsáihoz, és a gyerekek ne zajongjanak.
Komolyan vettem a szabályokat.
Megmutatta, hol alhatunk, én pedig minden nap takarítottam, főztem, vigyáztam a gyerekekre, hogy ne zavarjuk őt.
De lassan beszélgetni kezdett a gyerekekkel. Meghallgatta őket, néha még mosolygott is.
Egy este a verandán sírtam, amikor odajött hozzám.
„Mi a baj?” — kérdezte.
Elmeséltem neki mindent — Richardról, a közönyéről, és hogy hogyan dobott ki minket.
Végighallgatott, majd megkérdezte: „Beadtad már a válópert?”
Elmondtam, hogy nincs pénzem rá.
Megígérte, hogy segít.
És tényleg segített — végig mellettem állt.
Richard őrjöngött, fenyegető üzeneteket írt, de lassan minden a helyére került.
Egy nap, amikor az utolsó tárgyalásra készültem, Tom sírva rohant be:
„Levagdostam az összes rózsát, anya! Bocsánat!”
Remegett a félelemtől.
Mr. Johnson feldühödött, kiabált, aztán megenyhült.
„Ez volt az egyetlen szabályom” — mondta.
„De én is hibáztam. Én is elhanyagoltam a saját családomat.”
A bíróság végül nekem ítélt igazat.
Richardnak gyerektartást kellett fizetnie és a ház felét át kellett adnia.
Tudtam, hogy helyesen döntöttem.
És Mr. Johnson segítségével újra szabad lettem, és reménnyel nézhettem a jövőbe.
