Örökbe fogadtam egy fiatal lányt egy árvaházból… de a tizenhatodik születésnapján idegenek jelentek meg, azt állítva, hogy évekkel ezelőtt elrabolták őt
— Talán ez egy jel? — állt meg Élise a kapunál, miközben egy előtte kettéhasadt alma vonzotta a tekintetét.
Anton némán figyelte, lehajolt, és felvette a két darabot. Az egyiket odanyújtotta a feleségének. A szeme többet mondott minden szónál.
Hatodik teszt. Hatodik csalódás.
De könnyek helyett most határozott döntés született.
— Holnap bemegyünk a városba — mondta Élise, beleharapva az alma egyik darabjába. — Az árvaházba.
A házuk egy dombon állt, egy kert közepén, ahol nyáron a méhek zümmögtek a fák között, télen pedig a hó csendesen borította be a madáretetők tetejét. Régi, kétszintes épület volt faragott faelemekkel és széles verandával – nem csupán egy fedél a fejük fölött, hanem egy élő lény, amely együtt lélegzett velük.
— Biztos vagy benne? — kérdezte Anton, miközben végigsimított egy öreg almafa kérgén.
Élise bólintott. Hat hónappal korábban kapták meg a szörnyű diagnózist: nem lehet gyermekük… Olvass tovább az első kommentben… 👇👇👇
Élise és Anton egy régi házban éltek a dombtetőn, egy nagy kert közepén, ahol a levelek a szélben titkokként susogtak. Hat éve remélték, hogy gyermekük lesz, de minden terhességi teszt újabb csalódást hozott. Egy újabb negatív eredmény után Élise, belefáradva a várakozásba és a kezelésekbe, halkan megszólalt:
— Mi lenne, ha örökbe fogadnánk?
Egy közeli város árvaházába látogattak. A sok gyerek közül egy négyéves, sötét szemű, csendes kislány keltette fel a figyelmüket, aki egy rajzra koncentrált. A neve Mila volt. Zárkózottsága ellenére furcsa, ismerősnek tűnő gyengédséget sugárzott. Élise felé nyújtotta a kezét; Mila habozott, majd törékeny bizalommal elfogadta. Ez az apró mozdulat elég volt. Három hónappal később Mila átlépte házuk küszöbét, amely most már az ő otthona lett.
Évek teltek el. Mila szeretetben és gondoskodásban nőtt fel. Anton mellett segített a méhek körül, Élise-szel sütiket sütött, órákon át rajzolt a régi tölgyfa alatt. Az iskolában a tanárai dicsérték művészi tehetségét. Egyikük javasolta, hogy küldje be rajzait egy regionális versenyre. Mila, bár félénk volt, elfogadta. Pár héttel később levél érkezett: ösztöndíjat nyert a fővárosi művészeti akadémiára.
A tizennyolcadik születésnapja előtti este a család ünnepséget készített a kertben. Girlandok lógtak az ágakról, gyertyák világították meg az asztalt. Nevetés közben egy fekete autó állt meg a ház előtt. Egy ötvenes éveikben járó, elegánsan öltözött, de aggodalmas tekintetű férfi és nő szállt ki.
— Elnézést, — szólalt meg remegő hangon a nő. — Irina Koval vagyok, ez a férjem, Pavel. A lányunkat keressük… 14 éve eltűnt. Anya-nak hívtuk.
Élise és Anton megdermedve néztek egymásra. Mila, aki mellettük állt, elsápadt. Irina elővett egy régi fényképet: egy kislány, akinek a tekintete pontosan olyan volt, mint Miláé. Majd átnyújtott egy borítékot egy DNS-teszt eredményével. A csend nyomasztóvá vált. Mila lassan hátrált, megrendülten. Elfutott a kedvenc rejtekhelyére: az istálló feletti kis padlásszobába, ahol álmodozni, rajzolni, elbújni szokott.
Anton alkonyatkor talált rá. Nem szólt semmit. Leült mellé, csendben, tiszteletben tartva az érzéseit. Aztán halkan így szólt:
— Nem kell választanod. A mi lányunk vagy, bármi történjék is. Ha szeretnéd megismerni a múltadat, melletted leszünk. Mindig.
Ezek a szavak megnyugtatták Milát. Lement, egyenesen állva, szemében meghatottsággal, de határozottsággal. Irina és Pavel előtt nyugodtan kijelentette:
— Itt nőttem fel. Ők az én szüleim. De szeretnék megérteni. Tudni akarok. Lehettek részei az életemnek. De az otthonom itt van.
A Koval házaspár sírt. Nem mertek reménykedni abban, hogy elfogadják őket. De Mila nem haragudott. A fájdalmas múlt nem tudta kitörölni azt a szeretetet, amit kapott.
Néhány héttel később beleegyezett, hogy találkozzon velük egy parkban. Hosszan beszélgettek. Irina képeket mutatott, és elmesélte az eltűnés előtti emlékeket. Mila figyelt, néha zavartan, de nyitottan fogadta ezeket a töredékeket saját történetébe.
A fővárosba való indulása napján Élise egy rajzfüzetet és egy kézzel hímzett sálat adott neki. Anton egy kis üveg mézet nyújtott át.
— Hogy soha ne felejtsd el, honnan ered az édesség — mondta mosolyogva.
A peronon Mila a két világát nézte, egységben. Most már értette: a gyökerei nem gátolják az álmai kibontakozását, hanem éppen táplálják azokat.
