Nem volt hajlandó elengedni a tyúkját, és nem volt szívem elmondani neki, miért tűnt el tegnap… 🐔💔
Ő itt Nugget. Ő nem csak egy tyúk. Ő az ő tyúkja.
Minden reggel, még mielőtt felvenné a cipőjét, mezítláb szalad ki a kertbe – még akkor is, ha fagyos a levegő –, hogy megtalálja őt. Úgy beszél hozzá, mint egy legjobb baráthoz. Elmeséli neki a helyesírási dolgozatokat, az álmait, és azt is, mit gondol, mi lehet a felhőkben.
Nugget követi őt mindenhova, mint egy kiskutya. És minden nap ott várja a tornácon, mikor hazaér az iskolából.
Eleinte csak aranyosnak gondoltuk. De hamar rájöttünk, hogy ez sokkal több ennél. Amióta az édesanyja tavaly elment, valami megtört benne. Nem mosolygott többé. Nem evett palacsintát – pedig az volt a kedvence. Csak csendben volt. Mindig.
Aztán egy nap megjelent Nugget. Egy kis sárga, esetlen csomó, ami ki tudja, honnan pottyant le a kertünkbe.
És akkor… valami újra elindult. Újra mosolygott. Újra evett. Újra aludt. Újra nevetett.
És mindezt egy kicsit butácska, furcsán kinéző madár miatt.
De tegnap… Nugget eltűnt.
Átkutattunk mindent. A tyúkólat, az erdőt, az út szélét. Semmi. Egyetlen toll sem. Egyetlen nyom sem.
Este könnyek között aludt el, a fényképét szorítva magához.
És ma reggel… ott volt. Ott állt az udvaron, mintha mi sem történt volna. Kissé sárosan, egy karcolással a csőrén… de életben.
Megölelte, és azóta sem engedi el. Nem a reggelihez, nem az iskolába menet. Semmi más nem számított.
Ahogy néztem őket, észrevettem valamit a lábán. Egy kis piros szalagot. Megrojtosodott. És egy címkét, amit még sosem láttam.
Ez állt rajta: ⬇️
(Folytatás a megjegyzésben…) ⬇️⬇️⬇️
Amikor Nugget eltűnt: egy titok, amit nem oszthattam meg egy fiúval, aki nem akart elengedni
Ő itt Nugget. Nem csupán egy tyúk. Ő az ő tyúkja, kétséget kizáróan.
Minden reggel, még az iskolai csengő előtt, mezítláb szalad ki a hidegbe – nem törődve vele –, csak hogy megtalálja őt. Úgy beszél hozzá, mintha barátnője lenne: elmeséli neki a dolgozatokat, gondolatait a felhőkről. Ő hűségesen követi őt, mint egy kutya, és minden nap ott várja a tornácon.
Eleinte meghatónak találtuk a kapcsolatukat. Aztán felszínre került egy mélyebb igazság. Amióta az édesanyja tavaly elment, nagy csend telepedett rá. A mosolya kialudt, még a kedvenc palacsintái sem vonzották többé.
Minden megváltozott azon a napon, amikor Nugget – ez a furcsa, sárga kis gombóc, ami sehonnan bukott elő – megjelent a kertünkben. Jelenléte mindent felforgatott: visszajöttek a mosolyok, újra evett, aludt, nevetett – mindössze egy esetlen, de szerethető madár miatt. De tegnap Nugget eltűnt.
Átkutattunk mindent: a tyúkólat, az erdőt, az út szélét – semmi nyom. Nem találtunk egy tollat, egy lépésnyomot sem. Este sírva aludt el, egy fényképpel a kezében. Reggelre azonban ott volt: egyszerűen betoppant az udvarra, mintha ott sem lett volna. Kicsit sárosan, egy karcolással a csőrén, de életben.
Erősen átkarolta, lehunyta a szemét – mintha attól tartana, hogy újra elveszíti.
Nem volt hajlandó elengedni – sem reggelinél, sem az iskolához vezető úton. Ahogy néztem őket, észrevettem egy apró részletet a lábán: egy piros, megrojtosodott szalagot egy azonosító címkével, amit még sosem láttam.
Ez állt rajta: „Köszönöm a kedvességét. Többet adott nekem, mint gondolná.”
Hosszasan csak álltam ott, próbáltam megérteni. A címke úgy nézett ki, mintha egy gabonapelyhes dobozból lett volna kivágva, remegő kézzel írt szöveggel – talán egy gyerek vagy nagyszülő írta.
Nem mondtam semmit a fiamnak. Még nem. Lágyan zsebre csúsztattam a címkét a kabátomban. Csak figyeltem őt, ahogy az ujjaival Nugget tollait simította, és suttogott neki valamit, amit csak ő érthetett.
Később, mikor Nugget a karjaiban szundikált, mint játékállat, elhatároztam valamit. Elindultam a szomszéd házhoz.
Az ösvény végén álló, régi ház hónapok óta elhagyatottnak tűnt. A zsalugáterek lógtak, a fű vadul nőtt. De előző este, még mielőtt rájöttünk volna, hogy Nugget eltűnt, mozdult a függöny.
Egy álomszerű pillanat. Halkan kopogtam, nem vártam válaszra. Pár másodperc múlva az ajtó kinyílt. Egy 12–13 éves lány nézett rám: nagy szemekkel, sápadt arccal és fáradt tekintettel, amit nem kéne látni egy gyerkőcön.
– Szia – mondtam. – Ne haragudj, hogy zavarok. A szomszédban lakom. Csak azt szerettem volna megtudni… nem láttál véletlenül egy tyúkot errefelé?
A szeme felragyogott.
– Nugget?
Pislogtam.
– Ismered a nevét?
Kicsit szélesebbre nyitotta az ajtót. Sovány volt, túl nagy pulcsiban, ujjai szakadtak.
– Két éjszakája jött – mondta. – A hátsó lépcsőn sírtam. Azt hittem, senki sem hall. Aztán meghallottam a kotkodácsolását… és mellettem ült.
Nagyot nyeltem, a lány lesütötte a szemét.
– Nem akartam megtartani. Csak… szükségem volt valamire. Bármi. A bátyámmal élek. Apánk elment. Bonyolult. De ő megértette, hogy még mindig lehet rám vigyázni.
Elővettem a zsebemből a címkét.
– Te írtad ezt?
Ő csendesen bólintott.
– Rákötöttem a lábára, mielőtt elment volna. Nem akartam megtartani. Csak megköszöntem. Ez a tyúk megmentett attól, hogy valami nagyon rosszat tegyek.
Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam, aztán meghívtam, hogy jöjjön át hozzánk.
Ő nemet intett.
– Ma este elmegyünk – mondta. – A bátyám döntött így. De… kérlek, mondd meg annak a kisfiúnak, hogy köszönöm. Hallottam, ahogy Nuggethez beszél. Annyira lágy volt a hangja, azt hittem, csak álmodom.
Aznap este a tornácon ültem, néztem a lemenő napot. A fiam a fűben játszott Nuggettel.
Valami megváltozott – mintha egy láthatatlan élmény formálta volna. Még nem mondtam el neki a címkéről. De már akkor is azon gondolkodtam: milyen különös szépség két sérült gyereket egyesít egy egyszerű tyúk.
