Ezen a szombat reggelen két kislány ült egyedül a buszmegállóban, és úgy néztek rám, mintha egy olyan történetet mesélnének el a szemükkel, amit senkinek sem lett volna szabad hallania. Fluoreszkáló sárga mellényeket viseltek, mintha fel akarták volna hívni magukra a figyelmet, és mellettük egy egyszerű kék léggömb lebegett a hideg reggeli levegőben.
======
Thomas és én a szombat reggeli kávénkról tartottunk hazafelé, amikor megláttuk őket. Két szőke kislány, egyedül, csendben, egy papírzacskó mellett egy cetlivel.
Sárga munkavédelmi mellények voltak rajtuk, olyanok, amilyeneket az építkezéseken láthatunk. Reggel 7 óra volt, és senki más nem volt a közelben.
Thomas lelassította a motort, én pedig leparkoltam melléjük. Valami nem stimmelt. Ezen a korban lévő gyerekek nem maradnak egyedül a buszmegállóban.
Ahogy odamentünk, láttam, hogy a kisebbik sír, miközben az idősebbik gyengéden átkarolta a vállát. Közöttük egy kék léggömb volt a padhoz kötve, a papírzacskó pedig úgy tűnt, hogy az egész világukat rejti.
— Sziasztok kicsikék — szólt Thomas, lehajolva hozzájuk. — Hol van az anyukátok?
Az idősebbik felemelte a fejét, és még sosem láttam ilyen szomorú szemeket. A zacskóra mutatott…
Amit ezután találtunk, örökre megváltoztatta az életünket… 👉 Olvasd el a folytatást az első hozzászólásban 👇👇👇
— Anyukánk hagyott egy cetlit valakinek, aki kedves — mondta remegő hangon.
A szívem összeszorult. Thomas óvatosan felvette a zacskót, én pedig a közelükben maradtam. Belül volt egy cipó, két üdítő, váltásruha és egy összehajtogatott füzetlap.
A cetli, kapkodva írva:
„Annál, aki megtalálja Élodie-t és Clarát — nem bírom tovább. Beteg vagyok, egyedül, pénz nélkül.
Jobbat érdemelnek, mint hogy velem haljanak meg az autónkban. Vigyázzatok rájuk. Jó lányok. Sajnálom…
A születésnapjuk március 3. és április 12. Szeretik a palacsintát és az esti meséket.”
Név nincs, cím nincs, csak két sárga kislány, egy léggömbbel, hogy valaki észrevegye őket, bárki, aki kedvesebb lehet, mint az élet volt az anyjuk számára.
Thomasra néztem. Könnyei csorgtak a szakállán. Negyven év motorozás után együtt, még sosem láttam sírni.
— Hogy hívnak titeket? — kérdeztem összetört hangon.
— Élodie — mondta az idősebbik. — Ő Clara. Keveset beszél, mert félénk.
— Anyukánk azt mondta, hogy jön valaki kedves, aki elhoz minket. Ti kedvesek vagytok?
Thomas egy kis nevetést engedett ki, miközben könnyezett.
— Igen, kicsim. Vigyázni fogunk rátok.
Hívást tettünk a segélyszolgálathoz, de Clara ragaszkodott Thomas mellényéhez:
— Nem a rendőrség. Ti. Maradjatok.
Thomas, ez a nagy tetovált motoros, összeomlott, de gyengéd szívvel ölelte át a két lányt.
A rendőrök és a gyermekvédelmi dolgozók hamar megérkeztek. Patricia, egy szociális munkás elmagyarázta, hogy nevelőszülőkhöz kerülnek, de a lányok nem akartak elmenni. Velünk akartak maradni.
Órák papírmunkája és ellenőrzés után ideiglenesen befogadhattuk őket. Ez alatt a négy óra alatt kenyeret, üdítőt, történeteket és nevetést osztottunk meg. Élodie és Clara fokozatosan megnyíltak.
Három hónappal később hivatalosan is nevelőszülőkké váltunk. Thomas emeletes ágyakat épített a szobájukba, amely fehér virágokkal volt díszítve rózsaszín háttéren. Élodie hamarosan óvodába kezd, és Clara most már megállás nélkül beszél. Minket „Thomas bácsinak” és „Thomas-Marie bácsinak” hívnak.
Anyjukat sosem találtuk meg. A hatóságok egy elhagyott autót találtak, de őt nem. A születésnapjaik családi ünneppé váltak, az egész motoros klubunkkal együtt. Clara mindig megtartja a kék léggömbjét, emlékeztetőül arra a napra, amikor minket választott.
Ma már a mi lányaink. És mindig, amikor látom Thomas-t boldogan sírni, eszembe jut az a reggel a buszmegállónál. Az a nap örökre megváltoztatta az életünket, egyszerűen azért, mert megálltunk.
