Azóta, hogy teherbe estem, a férjem furcsán viselkedik; eleinte azt hittem, ez csak az izgatottság — mindig is gyermeket akart a világon mindennél jobban, de lassan valami a viselkedésében kezdett megijeszteni
Azóta, hogy teherbe estem, a férjem furcsán viselkedik.
Eleinte azt hittem, ez csak az izgatottság — mindig is gyermeket akart a világon mindennél jobban.
De lassan valami a viselkedésében kezdett megijeszteni.
Minden éjjel, pontosan éjfélkor felébredt, lassan felkelt, majd letérdelt az ágyam mellé.
A fülét a hasamhoz szorította olyan gyengédséggel, ami először megérintett.
Egészen addig, amíg rá nem jöttem… nem hallgatott. Suttogott.
A hangja olyan halkan szólt, hogy vissza kellett fognom a lélegzetem, hogy néhány szót megértsek — hosszú, érthetetlen mondatokat, mintha titkos imát vagy egy álomban suttogott beszélgetést hallanék.
Néha részeket értettem:
„Engedelmeskedj… ő a tartály… ne bánts engem.”
Más éjszakákon még nyugtalanítóbb szavakat hallottam:
„Majdnem itt az idő.”
Megpróbáltam nevetni, amikor elmeséltem a barátnőmnek, Amarának.
Azt mondta, talán ez valami „apai kapcsolat” formája.
De az apák nem suttognak éjfélkor könnyes szemmel.
Az apák nem ébrednek fel, amikor füstöt éreznek… ha soha nem hagyták el a házat.
A legrosszabb három héttel ezelőtt kezdődött.
Aznap éjjel kinyitottam a szemem, egy túl nehéz csendre ébredve… és megláttam őt, guggolva az ágy szélén… 👇👇👇👇
👉 A történet folytatása az első kommentben 👇👇👇👇
A legrosszabb három héttel ezelőtt kezdődött.
Aznap éjjel felébredtem, és láttam, hogy guggol az ágy mellett, és valami vörös folyadékkal furcsa jeleket rajzol a padlóra.
Amikor megkérdeztem, mit csinál, gyengén rám mosolygott:
„Ez azért van, hogy megvédjelek… téged és a babát.”
[…]
Másnap elhatároztam, hogy elmegyek.
De az ajtónál találtam egy kis agyagedényt, lezárva és fehér vászonba csomagolva.
A nevem rajta volt — az ő kézírásával.
Amikor hazajött, megkérdeztem tőle, mi az.
Az arca elsápadt.
„Megérintetted?”
„Igen.”
Ő felkiáltott, dühösen:
„Miért?! Azt akarod, hogy bajod essen?!”
Bezárkózott a fürdőszobába.
Hallottam, ahogy az agyag eltörik… majd semmi.
Aznap éjjel nem aludt.
Az ágy mellett ült, némán engem bámulva.
A tekintete üres, intenzív volt, és féltem, hogy már nem tudja kontrollálni a tetteit.
Reggel kinyitottam a szemem, és mellettem egy vörös folyadék pocsolyáját találtam.
A hasam rettenetesen fájt.
Olyan hangosan kiabáltam, hogy a szomszédok kopogtak az ajtón.
De amikor odaértek, Richard eltűnt.
A vörös anyag ott volt, de róla semmi nyom nem maradt.
A kórházban azt mondták, hogy vetéltem.
Az orvosok a terhességgel és a stresszel kapcsolatos komplikációkról beszéltek.
De tudtam, mit láttam. Tudtam, mit éreztem.
Ő megszállott, paranoiás volt, meg volt győződve, hogy a baba veszélyben van.
A cselekedetei, a suttogásai — semmi sem volt normális.
Azóta Richard eltűnt.
A hatóságok szerint valószínűleg elmenekült — talán, hogy elmeneküljön a saját démonai vagy a törvény elől.
Számomra minden éjjel ébrenlétben töltött rémálom marad.
Minden zaj, minden mozgás, minden éjfél perc visszahozza azt a félelmet, azt a feszültséget, azt a vörös folyadékot, amit láttam és éreztem.
Még ha próbálok is új életet kezdeni, tudom, hogy egy részem örökre megmarad.
Minden borzongás, amit érzek, minden hirtelen csend a házban emlékeztet rá, hogy ott volt — megszállott, meggyőződve róla, hogy védi a babát… miközben valójában mindent rombolt maga körül.
Most állandó félelemmel élek.
Már nem alszom fény nélkül, és néha zajokat hallok, amiktől azt hiszem, még mindig itt van — hogy megszállottsága soha nem múlt el igazán.
Azt mondogatom magamnak, hogy csak a képzeletem, a stressz, hogy minden véget ért.
De mélyen belül tudom… nyomot hagyott.
Egy nyomot, amit semmi sem tud eltörölni.
