A tábornokot kidobta az alapból — majd megdermedt, amikor az F-22 hívójele miatt minden tengerész kommandós tiszteletet adott
A reggeli köd a Naval Air Station Oceana légibázisa fölött szürke fátyolként terjedt szét, lágyítva a hangárok kontúrjait és tompítva a motorok első morgásait. A levegő sós volt, és mindenütt érezni lehetett a kerozin szagát. Egy sor F/A-18, behajtott szárnyakkal, úgy pihent, mint alvó ragadozók.
Belépett a kapun kopott repülőcsizmában, a napfény által kifakított haditengerészeti dzsekiben, vállán átvetett utazótáskával. A neve Élodie Marchand volt — francia, 39 éves, nyugodt zöld szemek, olyan tekintettel, aki ott élt, ahol a sebesség és a veszély találkozik.
Azért jött, hogy túlélési és menekülési tanácsokat adjon — olyan pilótára volt szükség, aki tudja, mit jelent, amikor egy küldetés eltér az eredeti tervtől.
Az adminisztrációban a fogadtatás hideg és protokolláris volt. Egy tengerész pipa jelölte a rubrikákat. Két civil egymásra nézett a langyos kávé fölött. Majd jött az ítélet, egy tiszt éles hangján kimondva:
— „A civilek nem viselnek egyenruhát az én bázisomon. A biztonságiak elkísérik önt a kijáratig.”
Ő nem tiltakozott. Sem név, sem rang, sem kitüntetések. Csak egy bólintás — mintha egy pilóta elfogadná az időjárást — és elindult a kijárat felé.
Kint, a parkoló melletti lépcsőn ülve, figyelte, ahogy egy csoport tengerész kommandós-jelölt a gyakorló medence felé masírozott. Kiáltásaik a sós szélben hallatszottak. Úgy tűnt, mintha egy késői buszra várna, nem mintha egy reggeli rutinból kizárt személy lenne. Az üvegen túl rend állt helyre, a szabályok gépezete újra felvette monoton zümmögését.
Aztán eljött a pillanat. Áthelyezte a táskáját a vállára, a bőr meghúzta az ujját. Megjelent egy jelvény: GHOST 7 — egy ragadozó a keresztezett villámok fölött.
Egy parancsnok, aki épp a folyosón haladt, azonnal megállt. Kávéja kiömlött. Papírok hullottak a földre.
Az elméjében felidéződtek régi eligazítások, cenzúrázott sorok és suttogott visszajelzések: tizenhét perc ellopott ég, három ellenséges vadászgép lelövése, tizenkét amerikai megmentése, mert valaki megtagadta a parancsra várást…
A telefonok életre keltek. Diszkrét hívások emelkedtek a ranglétrán felfelé. Amikor Monroe kapitány lement a lépcsőn hozzá, az egész repülőtér szinte visszatartotta a lélegzetét.
👉 Folytatás az első hozzászólásban 👇👇👇👇
Monroe kapitány megállt előtte, összehúzott szemöldökkel, szemében a hitetlenség és tisztelet keveréke.
— „Ön…?” kezdte, de hangja elhalt a nedves levegőben.
Élodie nem válaszolt azonnal. Figyelte a fiatal tengerész kommandósokat — precíz mozdulataikat, nyers energiájukat. Egy halvány mosoly futott át az ajkán.
— „Élodie Marchand,” mondta végül, lágy, de határozott hangon. „És azért vagyok itt, mert valakinek tudnia kell, mi történik, amikor a tenger megtagadja a megbocsátást.”
Monroe habozott, majd enyhén előrehajolt, mintha titkot akarna elcsípni. A tisztek zsebében a telefonok tovább rezegtek, az irodákban suttogások terjedtek, a tekintetek találkoztak, majd óvatosan elváltak.
— „GHOST 7,” suttogta. A szavak súlyosnak tűntek. „Ezt a hívójelet nem láttuk mióta…” Megállt. „Önnek itt nem szabadna lennie.”
Ő vállat vont.
— „A szabályok csak vonalak a papíron. A valóság másképp rajzol.”
Függő, nehéz csend telepedett, amit csak a sós szél és a távoli kommandós kiáltások törték meg. Aztán hirtelen Élodie egy lépést tett előre, és finoman megütötte a táskáját. Egy fémes kattanás. Mindenki tudta, mit jelent — kész.
Monroe visszalépett egy lélegzetnyit.
— „Rendben…” mondta végül halkan, szinte magának. „Ha azért van itt, hogy megmutassa nekünk, amit a kézikönyvekből nem lehet megtanulni — megkapja az esélyét.”
Élodie mosolygott, szemei fényesen csillogtak, és belépett a hangárba.
Az F/A-18-asok hirtelen éberebbnek tűntek, mintha maga az ég is felismerte volna.
A küldetés épp most kezdődött.
