A gazdag osztálytársak gúnyolódtak a takarítónő lányán, mit sem sejtve arról, hogy az évzáró bálra limuzinnal fog érkezni – és mindenki tátott szájjal fogja nézni
– „Nézzétek, ott a takarítónő lánya!” – kiáltotta Théo, miközben kegyetlen nevetése átvágta a levegőt.
– „Inkább vécét kéne súrolnia, nem itt lófrálnia,” – tette hozzá egy másik, lenéző pillantással.
Camille lesütötte a szemét, szíve nehéz volt, arca égett a szégyentől. Megtanulta elviselni ezeket a láthatatlan sebeket. Édesanyja, Martin asszony, fáradhatatlanul dolgozott takarítónőként egy nagy cégnél. Camille pedig kiválóan tanult, álmai sokkal nagyobbak voltak, mint azok a falak, melyeket köré próbáltak húzni.
De a megaláztatások nem szűntek – alattomosak és fájdalmasak voltak. Közeledett az évzáró bál, mindenki csak a ruhákról és a látványos belépőről beszélt. Camille tudta, neki nem lesz se ruhája, se lehetősége.
Egyik este, amikor kimerülten, elázva ment haza a kávézóból, egy fekete autó lassított le mellette.
– „Elveszettnek tűnsz… Segíthetek?” – kérdezte egy ismeretlen, szelíd, szinte titokzatos hang.
Camille hátán végigfutott a hideg. Ki lehet az, aki ilyen váratlan ajánlattal állt elő?
A történet folytatása az első hozzászólásban… 👇👇👇‼️‼️‼️⬇️⬇️⬇️
– „Ott a takarítónő lánya!” – nevetett Théo a barátaival.
– „Inkább a WC-t kéne takarítania, nem iskolába járnia,” – gúnyolódott a másik.
Camille lesütötte a szemét, arca kipirult. Megtanulta lenyelni a sértéseket. Édesanyja, Martin asszony, takarítóként dolgozott egy nagy cégnél. Camille viszont remek tanuló volt, jobb jövőről álmodott.
A gúnyolódás állandó volt. Az évzáró bál közeledtével mindenki a ruhájáról és a nagy belépéséről beszélt. Camille tudta, neki nincs pénze sem ruhára, sem sofőrre.
Egy este, mikor hazaindult az esőben a munkából, egy fekete autó megállt mellette.
– „Hazavigyelek?” – kérdezte egy kedves hang.
Julien Delattre volt az – visszahúzódó osztálytársa, annak a cégnek az igazgatójának a fia, ahol Camille édesanyja dolgozott.
– „Nem, köszönöm… Csupa víz vagyok, nem akarom összekoszolni az autódat,” – válaszolta félénken.
Julien elmosolyodott.
– „Szállj be. Nem kell bizonyítanod semmit senkinek.”
Camille tétovázott, majd beszállt. Az úton beszélgettek. Julien megtudta, hogyan egyensúlyoz Camille a tanulás és a munka között. Meghatódva beszélt róla az apjának.
Elérkezett a bál estéje. Mindenki a „bálkirálynő” belépését várta. Egy fekete limuzin gördült be. A tömeg elnémult. Camille kiszállt – gyönyörű, elegáns ruhában. Mellette édesanyja – egyszerű, de méltóságteljes. Kíséretükben Julien és az apja.
Théo szótlanul állt.
– „Camille?” – hebegte.
A lány nyugodtan ránézett.
– „Gúnyolódtál az anyámon… Ma az ő főnöke kísér minket.”
Delattre úr előlépett.
– „Martin asszony kivételes nő. Az ő munkájának köszönhetően ragyog a cégem. Megérdemli a tiszteletet. Camille pedig a kitartás megtestesítője.”
A terem tapsviharban tört ki.
Később az este folyamán Théo odament hozzá.
– „Camille… sajnálom. Hülye voltam. Csodálatos vagy.”
Camille udvariasan mosolygott.
– „Nem kellett volna bocsánatot kérned. Elég lett volna, ha tisztelsz.”
Néhány héttel később Martin asszony előléptetést kapott. Camille ösztöndíjat nyert az egyetemre.
Ez a bál egy új élet kezdetét jelentette – nem a pénz miatt, hanem a méltóság és az elismerés miatt.
