Hatvan perccel azelőtt, hogy a fiam, Julien kimondta volna az esküvői fogadalmát, a leendő felesége, Élise, kért egy kis időt egyedül velem. Már viselte az esküvői ruháját, ragyogóan fehér volt. Szó nélkül nyújtott át egy borítékot.
— „Add át ezt Juliennek, miután egybekeltek, kérlek. Ígérd meg nekem.”
— „Természetesen, drágám… De miért nem te adod át neki?” kérdeztem kíváncsian.
— „Mert neked kell. A te hangodon kell hallania.”
Válasz nélkül megfordult és eltűnt.
Egy pillanatra azon gondolkodtam, kinyissam-e, de az ép pecsét meggátolt. Hű maradva a kéréséhez, a szertartás után átadtam a fiamnak.
Öt perccel később elhagyta a termet egyedül, és beszállt az autójába.
Zavarodottan követtem ki.
— „Julien, mit csinálsz? Hová mész?”
Megfordult, sötét tekintettel.
— „Nem maradhatok… nem azután, amit tettél vele.”
Megszorult a szívem.
— „Miről beszélsz?! Azt hiszed, tudtam, mi van a levélben? Meg sem nyitottam, esküszöm!”
De becsapta az ajtót válasz nélkül, és elhajtott anélkül, hogy visszanézett volna.
Álltam ott, megdermedve, értetlenül.
Bent minden folytatódott, mintha semmi sem történt volna. A pincérek pezsgőspoharakkal jártak. Ezüst koccanás jelezte a koccintást. A jól sült sült illata szállt a levegőben.
Élise a torta mellett állt, halkan beszélgetve két vendéggel. Úgy tűnt, nem tudják, hogy a vőlegény hiányzik.
Megközelítettem, zavartan, lihegve.
— „Élise… Mi történik? Hol van Julien?”
Folytatás az első hozzászólásban ❗️❗❗ ❗ 👇👇👇👇
Egy órával azelőtt, hogy a fiam, Julien kimondta volna az „igen”-t annak a nőnek, akit örökké szeretett volna, félrevont. Élise, ragyogó fehér ruhájában, egy kis külön szobába vezetett. Nem remegett. Nem tűnt ijedtnek. De a kezei hidegek voltak, akár a porcelán.
— „Szükségem van rá, hogy ezt add át neki. A szertartás után. Nem előtte, nem közben. Utána.”
Elővett egy fehér borítékot, majdnem nyugodt arccal. Egy borítékot, amely mindent fel fog robbantani, amit előkészítettünk. Zavartan elfogadtam.
— „Biztos vagy benne? Te akarod, hogy én adjam át?” kérdeztem.
— „Igen. A te hangodból kell megtudnia. Így világosabb lesz.”
És elment, ruhájának uszálya árnyékként suhant mögötte.
Álltam ott egy ideig. Majdnem kinyitottam a borítékot. Csak hogy megbizonyosodjak, minden rendben van. De betartottam az ígéretemet.
A szertartás után, amikor hivatalosan is házasok voltak, odamentem Julienhez, kezemben egy pohárral, még mindig a pillanat eufóriájában.
— „Élise megkért, hogy add ezt oda neked,” mondtam.
Mosolygott, valószínűleg egy kedves szó vagy romantikus meglepetés jutott eszébe. Gyanútlanul kinyitotta.
Láttam, ahogy elolvassa. Egyszer. Aztán újra. Tekintete megmerevedett. Keze enyhén remegett. Aztán szó nélkül letette a poharat, zsebre tette a levelet, és elhagyta a termet.
Követtem, zavartan.
— „Julien? Hová mész? Mit írt?”
Megállt, háttal nekem.
— „Tudtad, anya? Tudtál erről?”
— „Miről beszélsz? Nem! Nem olvastam el, esküszöm!”
De nem hitt nekem. Vagy már nem volt ereje. Beszállt az autóba, és elindult. Egy szót sem szólt többet.
Álltam ott, megrendülve, miközben a taps még visszhangzott a teremben.
Élise tovább beszélgetett a vendégekkel, mintha semmi sem változott volna. Nyugodt. Megnyugtatóan nyugodt.
— „Élise?” kérdeztem, amikor odamentem hozzá. „Mi történik? Hol van a fiam?”
Felém fordult, szemei lágyak, de határozottak voltak.
— „Tudnia kellett, Janine.”
— „Mit kellett tudnia?”
Rám nézett. Nem volt harag, nem volt düh.
— „Amit most már te is tudsz.”
És mosolyogva, poharával a kezében elment.
Aznap este, egyedül a konyhámban, elolvastam a levelet.
Julien,
Tudok Camille-ről. A szállodáról. A törölt üzenetekről. Azokról az éjszakákról, amikor dolgozni mondtad magad.
Szerettem volna esélyt adni neked, hogy elmondd az igazat. Nem éltél vele.
Engem azért választottál, hogy megnyugtassalak, nem azért, hogy szeress engem.
Hazudtál nekem, Julien. És ez nem az, amit érdemlek.
Így hagyom ezt a házasságot. Te fizettél minden részletért. Őrizd meg minden emlékét.
Én pedig méltósággal távozom.
– Élise
Összetörtem. Nem a levél miatt. Hanem azért, mert a fiam elárulta őt. Mert hitte, hogy a hallgatás eltörli a tetteit.
Felhívtam. Megint. És megint. Míg végül felvette.
— „Anya?” mondta száraz hangon.
— „Gyere vissza. Gyere értem. Most olvastam el a levelét.”
Nem sokkal később megérkezett. Nem beszéltünk. Egy későn nyitva tartó kis kávézóba mentünk. Lehanyatlott egy padra.
— „Ő már hónapok óta tudta. És hagyta, hogy minden megtörténjen. A helyet, az étkezést, a zenét… Mindent, hogy aztán ezzel a levéllel záruljon.”
— „Fájdítottad meg őt,” suttogtam.
— „Hibát követtem el. Hülyeséget. Camille semmi volt. Csak… egy pillanat.”
— „Akkor miért hazudtál?”
Nem válaszolt.
Megnéztem őt igazán. A fiamat. És először nem ismertem fel többé.
Másnap Élise eljött hozzám. Egyszerűen azt mondta:
— „Nem bosszúból tettem. Szabadulni akartam.”
Aztán letett az asztalomra egy másik borítékot.
Janine,
Nem haragszom rád. Nem tudhattad.
De nem mehettem el, anélkül, hogy elmondanám az igazat.
Ez a házasság az ő kedvéért volt. Nem az enyémért.
És most ő fogja hordozni az emlékét. Hordozni fogja a terhét.
Én pedig könnyedén távozom.
– Élise
Két nappal később eltűnt.
Nem volt búcsú. Nem volt cím. Csak egy doboz érkezett postán. Benne az gyűrűje.
Mindent elmondott. Nem kiabálva. Nem jelenetet csinálva.
És a csendje mindent elsöpört.
