Senki sem hitt a segélykiáltásainak… Amíg meg nem érkezett egy motorosokból álló sereg
A legtöbben egyszerűen elsétáltak mellette azon a napon.
Csak egy tinédzser lány volt, aki a bíróság előtt állt, telefon a kezében, a könnyei végigfolytak az ujján és az ingujján.
A hangja alig volt hallható suttogás:
„Kérem… jöjjön valaki. Bárki. Vissza akarnak küldeni. Senki sem hisz nekem.”
Senki sem állt meg. Senki sem hallgatott rá.
Kivéve a motorosokat.
Big Mike – az a fajta férfi, aki puszta kézzel is képes lenne áttörni egy falat – leguggolt, hogy a szemébe nézzen. A hangja nyugodt volt.
„Ki akar visszaküldeni, kicsim?”
A lány – Maya volt a neve – felnézett, és kimondta azokat a szavakat, amiktől mindannyian megdermedtünk.
Az apja, egy rendőrségi őrmester, bent volt a tárgyalóteremben, és máris hősként állította be magát.
Teljesen egyedül volt. A nevelőanyját rendőrautók állították meg és letartóztatták.
Senki sem jött.
De Big Mike már küldött egy üzenetet.
És ami ezután történt, azt senki sem fogja elfelejteni abban a bíróságban.
A motorok dübörgése. A fekete bőr látványa.
Negyvenhét motoros, akik egyszerre, egy testként léptek be a tárgyalóterembe.
És az a pillanat, amikor egy fiatal lány végre megértette, hogy már nem egyedül van.
A bíró kalapácsa megállt a levegőben.
Az apa önelégült mosolya eltűnt.
És Maya, aki néhány perccel korábban még remegett, most egyenesen állt, új családja oldalán.
A bírósági tiszt előrelépett, idegesen.
„Csak családtagok lehetnek jelen a felügyeleti tárgyaláson.”
Big Mike keresztbe tette a karját.
„Mi vagyunk a nagybácsijai.”
„Mind a negyvenheten?” – dadogta a tiszt…
Folytatás az első hozzászólásban lent 👇👇👇👇
Snake, egy veterán, akinek az arcát egy sebhely szelte át, gúnyosan elmosolyodott.
— „Szép kis család. Van ezzel valami bajod?” – vetette oda az írnoknak.
Az elsápadt, és azonnal félreállt.
Egy pillanat alatt megváltozott a tárgyalóterem légköre.
A padokat bőrdzsekik töltötték meg, csizmák dübörögtek a padlón, és fém láncok csörrentek.
A bíró, aki korábban a rendőrség támogatójaként volt ismert, hirtelen elveszítette a magabiztosságát.
A jobb oldali asztalnál Maya apja ült – egy kitüntetett őrmester, hibátlan egyenruhában – az ügyvédje mellett.
Vele szemben Maya állt – törékenyen, csendben, egyedül.
— „Hol van az ügyvéded?” – kérdezte élesen a bíró.
— „Én… nem tudom,” – suttogta a lány.
Ekkor Tank, egy tetovált óriás, felpattant.
— „Szóval neki van ügyvédje, érmei, meg az egész díszfelvonás, és neki egyedül kell megvédenie magát? Ez a ti igazságotok?”
A kalapács hangosan csattant.
— „Üljön le, vagy megvádolom a bíróság megsértésével!”
— „Tessék csak,” – felelte Tank rezzenéstelenül. – „De nem hagyjuk, hogy eltapossák.”
Csend lett. Még az őrmester is elfordította a tekintetét.
Végül a bíró megadta magát, feszült hangon mondta:
— „Rendeljék mellé kirendelt védőt.”
Egy fiatal ügyvédnő rohant be. Először az életében Maya már nem volt egyedül.
— „Csak biztonságban akarok lenni,” – mondta remegő hangon. – „Nem akarok visszamenni oda.”
Mögötte negyvenhét motoros állt, mozdulatlan falként.
Amikor a nevelőanyja megérkezett – lihegve, és elmagyarázta, hogy ok nélkül tartóztatták le útközben –, halk moraj futott végig a termen.
A bíró összevonta a szemöldökét, majd kimondta az ítéletet:
— „Felügyeleti jog megtagadva. A gyermek nevelőcsaládban marad.”
Maya megkönnyebbülten sóhajtott.
Kint felbőgtek a motorok; a motorosok kísérték az autóját, világító reflektorokkal.
Aznap Maya nemcsak egy tárgyalást nyert meg – hanem talált negyvenhét nagybácsit, akik megfogadták, hogy megvédik őt.
Mindörökre.
