Sebhelyekkel borítva jelent meg ezen az esküvőn, miután halottnak nyilvánították; amikor levette a kötéseit, az egész terem döbbenten dermedt meg az alattuk rejtőző arc láttán…
A kísértet a fehér teremben
A Saint-Aurelia bálterme tele volt gazdag, elegáns vendégekkel. Szólt a zene, amikor a terem végében lévő hatalmas ajtók hirtelen kitárultak.
Jeges csend borult a teremre.
Belépett egy nő.
Mezítláb volt, piszkos, véres kötések borították. Szakadt kórházi hálóinget viselt egy hosszú, túlságosan bő kabát alatt. Minden lépésével hamunyomokat hagyott a fehér márványon.
– Ó, Istenem…
Az egyik vendég elejtette a pezsgőspoharát.
Az oltárnál Éléonore Beaumont megfordult. Amikor meglátta a nőt, arcát elöntötte a harag.
– Azonnal vigyék ki ezt a nőt! – kiáltotta. – Hívják a biztonságiakat!
De senki sem mozdult.
A nő továbbment, egészen a terem közepéig. Aztán felemelte a kezét, és lassan elkezdte letekerni az arcát borító kötéseket.
Mindenki visszatartotta a lélegzetét.
Arcát szörnyű égési sérülések nyomai borították. Néhány vonása azonban még felismerhető volt.
Éléonore elsápadt.
– Nem… ez lehetetlen…
Gabriel Beaumont rémülten meredt a nőre.
– Isabelle?
A nő a földre dobta a kötéseit.
Mögötte megjelent Adrien Valmont nyomozó, az egykori vizsgáló, aki nem volt hajlandó elhinni, hogy Isabelle meghalt.
Egy iratcsomót tett az asztalra.
Benne egy hamisított halotti bizonyítvány és egy kórházi karszalag volt, rajta Isabelle Beaumont nevével.
Isabelle ekkor odalépett Éléonore-hoz.
– Te írtad alá a halotti bizonyítványomat, testvérem – mondta rekedt hangon. – Elvetted az örökségemet… és elloptad az életemet.
Éléonore hátrálni próbált, de hosszú uszálya beleakadt a virágokba.
Isabelle még közelebb lépett, és hátborzongató mosollyal suttogta:
– De a sír túlságosan hideg volt nekem.
ÉS mindaz, amit ezután elárult, minden vendéget sokkolt… A teljes történet az első hozzászólásban olvasható 👇👇
A hosszú kabátos nő nem állt meg.
Lassan haladt előre, szándékosan sántítva, tekintetét egy pillanatra sem vette le Éléonore-ról. Amikor elérte a terem közepét, közvetlenül az óriási kristálycsillár alatt, felemelte mindkét remegő, sebhelyes kezét.
Ujjaival megragadta az arcát és fejét szorosan körülölelő kötések szélét.
Lassan, fájdalmas mozdulatokkal kezdte letekerni őket.
Az egész terem visszatartotta a lélegzetét.
Ahogy a szövetcsíkok a földre hullottak, feltárult egy megpróbáltatásoktól megviselt arc. Mély égési hegek borították állkapcsának bal oldalát, egészen a nyakáig húzódva, egyenetlenné és fényessé téve a bőrét.
Arcának jobb oldala azonban meglepően épen maradt.
És a vonásai különösen ismerősnek tűntek.
Éléonore szája tátva maradt. Tökéletes arca, amely addig olyan sápadt és makulátlan volt, teljesen elveszítette a színét.
– Nem… Ez lehetetlen.
– Isabelle? – lehelte Gabriel Beaumont.
Hangja alig volt hallható, de a terem teljes csendjében mindenki meghallotta.
A nő a földre dobta véres kötéseit.
Nem csupán túlélő volt.
Egy kísértet volt, aki visszatért, hogy számon kérje a történteket.
Mielőtt Éléonore hívhatta volna a biztonságiakat, egy férfi jelent meg Isabelle mögött.
Adrien Valmont nyomozó volt az, a malibui rendőrség egykori vizsgálója, akit évekkel korábban elbocsátottak, mert nem volt hajlandó lezárni a Beaumont családnál történt tűzeset ügyét.
Kezében egy nehéz bőr aktatáskát tartott.
Komor arccal odalépett a nagy főasztalhoz. Egy hirtelen mozdulattal lesöpört róla néhány kristálypoharat, amelyek fülsiketítő csörömpöléssel törtek össze a padlón.
Aztán nagy erővel a fehér terítőre csapott egy vastag iratcsomót.
A tetején két tárgy feküdt.
Egy fekete mappa, rajta a „HAMISÍTOTT” felirat, benne egy halotti bizonyítvánnyal.
És egy piros-fehér kórházi karszalag, rajta egy névvel:
Isabelle Beaumont.
Isabelle elhaladt az oltár előtt, és olyan közel lépett Éléonore-hoz, hogy már csak néhány centiméter választotta el őket.
A különbség megdöbbentő volt.
Az egyik oldalon a fehér szaténba öltözött menyasszony állt, tökéletes frizurával, fényűző ruhában.
A másikon sebhelyekkel borított testvére, aki még mindig magán viselte annak a rémálomnak a nyomait, amelyet csodával határos módon túlélt.
Isabelle közelebb hajolt hozzá.
Leheletén enyhe fém- és fertőtlenítőszag érződött.
Amikor megszólalt, hangja rekedt és mély volt, mintha torkát a füst és a kényszerű hallgatás hosszú évei égették volna meg.
– Te írtad alá a halotti bizonyítványomat, testvérem – suttogta Isabelle jéghideg hangon. – Elvetted az örökségemet… és elloptad az életemet.
Éléonore hátrálni próbált.
De hosszú szaténuszálya beleakadt egy virágkompozícióba, és fogva tartotta.
Isabelle még közelebb lépett.
Ajkán lassan hideg mosoly jelent meg.
– De a sír… – suttogta, szemét a testvérére szegezve – túlságosan hideg volt nekem.
Néhány másodperccel később Adrien bemutatta a bizonyítékokat, amelyekből kiderült, hogy maga Éléonore gyújtotta fel a házat, hogy megszerezze Isabelle örökségét. A rendőrség az összes vendég szeme láttára letartóztatta. Isabelle, aki végre szabadon elmondhatta az igazságot, a jelenlévők megrendült tekintetétől kísérve elhagyta a termet, és csak egyetlen mondatot hagyott maga után: „Élve eltemettetek… de soha nem sikerült megölnötök.”
