Az igazgató lopással vádolja meg a mosogatólányt, és nyilvánosan megalázza – könnyekben tör ki, amikor megtudja az igazságot
– Tudom, hogy lopsz tőlem – mondta a főnök ridegen. – Túl gyakran mész be az öltözőbe munkaidő alatt. Gyere ide. Add ide a táskád.
Alina rémülten hátrált egy lépést, szeme tágra nyílt.
– Csak az ebédem és váltóruha van benne… – suttogta.
De Hugo, az étterem igazgatója, hirtelen kikapta a kezéből a táskát. Meglepte, milyen nehéz volt. Különös feszültség lengte be a helyiséget.
A vendégek és a dolgozók odasereglettek, vonzotta őket a jelenet. Hugo letette a táskát az asztalra, és kihúzott belőle egy kis takarót.
– Ez meg… mi a fene?! – kiáltott fel döbbenten.
**A folytatás az első hozzászólásban olvasható 👇👇👇**
Hugo egy ötvenes éveiben járó, jómódú özvegy volt, több vendéglátóhely tulajdonosa. Magas véleménye volt magáról, úgy gondolta, ellenállhatatlan, annak ellenére, hogy kopaszodott és pocakot eresztett. Azt hitte, még mindig vonzó, különösen a fiatal nők körében, akiket alkalmazott.
Nem volt állandóan tolakodó, de sosem hagyta ki az alkalmat, hogy lovagiasnak tűnjön. Szeretett bókokat osztogatni pincérnőinek, gyakran ügyetlen módon.
Alina, egy 22 éves fiatal nő néhány hete kezdett el mosogatóként dolgozni. Élete nemrég teljesen összetört: élettársa, Elias balesetben meghalt, miközben ő terhes volt. Teljesen magára maradt, rokonok nélkül, és ebbe az állásba kapaszkodott, hogy túléljen és eltartsa kisbabáját.
Egy napon meglátott egy „Munkaerőt keresünk” feliratot az étterem ablakán. Habozás nélkül bement, és könyörgött egy lehetőségért. Hugo, akit elbűvölt a lány félénk mosolya, felvette.
Nemsokára a kollégák figyelmeztették:
– Vigyázz a főnökre, Alina. Szeret udvarolni. Már több lányt is elhívott vacsorázni…
De Alinát csak a tisztességes munka érdekelte.
– Meg tudom védeni magam – válaszolta nyugodtan.
Egy este, amikor éppen indulni készült, Hugo rózsával a kezében állította meg.
– Tudod, miért vettelek fel, Alina? – kérdezte furcsa mosollyal.
– Nem, uram. Sietek…
– Ne hívj uramnak. Szólj csak úgy, hogy Hugo. Elvinnélek egy hétvégére, minden költséget én állok. Wellness, pezsgő, vásárlás… mit szólsz?
Alina ledermedt, majd határozottan válaszolt:
– Azért vagyok itt, hogy dolgozzak. Köszönöm, de nem érdekel.
A visszautasítás szíven ütötte Hugót. Egoját mélyen megsértette – fojtogatni kezdte a düh.
– Csak egy mosogatólány… Hogy mer visszautasítani engem? Majd megmutatom neki, mire vagyok képes.
A következő napokban Hugo figyelte őt. Feltűnt neki, hogy Alina gyakran nagy táskával jár, és többször elmegy az öltözőbe.
Egy délután, mikor az étterem tele volt vendégekkel, Alina jelezte:
– Ma korábban elmegyek, el kell intéznem valamit.
De Hugo, féltékenyen és sértettséggel telve, megállította.
– Állj csak meg! Mit rejtegetsz abban a táskában? Ételmaradékot? Bort?
Mindenki Alinára nézett, aki ledöbbent. Torka elszorult.
– Csak az ebédem… meg ruhák…
– Add ide! – vágott közbe Hugo, és kitépte a táskát a kezéből. Az asztalra tette, és kinyitotta.
A takaró alatt egy kb. hat hónapos kislány aludt békésen. Épphogy felébredve gügyögött: „Ma… ma…”
Dermedt csend ereszkedett a helyiségre. Alina könnyekben tört ki.
– Sajnálom… Nincs senkim. Nem tudom bölcsődébe adni, nincs rá pénzem. Rejtve hozom magammal. Etetem a szünetekben. Nem loptam semmit… Csak dolgozni akartam, anélkül hogy otthon kéne hagynom őt.
Hugo arca eltorzult. A jelenet mélyen megérintette. Eszébe jutott a saját gyermeke, aki évekkel korábban a feleségével együtt halt meg balesetben.
Megrendülve, sírva fakadt. Mindenki előtt ezt mondta:
– Bocsáss meg… A harag elvakított. Én is elvesztettem a családom. Azóta a pénz mögé bújtam. De tévedtem.
Alina csendesen bólintott, meghatottan.
– Megértem. De nem akarom, hogy ok nélkül ítéljenek el.
Hugo visszaadta neki a táskát, miközben megtörölte a szemét.
– Egy hónap fizetett szabadságot kapsz. A helyed itt van. És ha visszatérsz, magasabb fizetést kapsz, hogy könnyebben el tudd helyezni a kicsit.
Alina megköszönte, megkönnyebbülten, és elment, gyermekével a karjában.
Attól a naptól kezdve Hugo megváltozott. Felhagyott a tolakodó viselkedéssel, és emberibb lett a csapatával. Néha még ügyetlen maradt, de valami meglágyult benne.
Az igaz szerelem? Még nem találta meg. De hosszú idő után talán először érezte úgy, hogy megérdemelheti.
—
Szeretnél ebből egy rövidebb összefoglalót is, vagy esetleg hangos formában?
