Az anyósom DNS-tesztet követelt, mert a fiunk szőke lett: amit az eredmény mutatott, az felforgatta az egész családot
Amikor a fiunk szőke hajjal és világos szemekkel született, az anyósom nem tudta elfogadni, hogy valóban a fia gyermeke lehet. Rögtön a fejébe vette, hogy bebizonyítja: nem tőle van.
– Sajnálom, de anyám sosem fogja feladni – mondta a férjem, Iván. – Mi van, ha igaza van? Megcsinálnád a tesztet, hogy véget vessünk ennek?
Ezek a szavak összetörték a szívemet. Szerettem Ivánt, és soha nem árultam el a bizalmát. Még ha az anyja nyomására is kérte, ez a kérés jobban fájt, mint bármi más.
– Rendben van – válaszoltam hidegen. – Megcsináljuk a tesztet. De utána azt teszed, amit én kérek.
A következő napok nehezek voltak. Elhatároztam, hogy amikor megérkezik az eredmény, összehívom az egész családot. A folytatás a hozzászólásokban lévő linken 👇👇👇
Ivánnal négy éve voltunk házasok. Nem volt tökéletes a kapcsolatunk, de kitartottunk egymás mellett. Az egyetlen igazi akadály közöttünk az anyja, Ludmila Ivanovna volt.
Kezdettől fogva nem titkolta, hogy nem kedvel engem. Szerencsére távol laktunk egymástól, és csak ünnepekkor találkoztunk. Próbáltam nem törődni a sértő megjegyzéseivel. De amikor megszületett a fiunk, minden megváltozott.
Ludmila szinte mindennap megjelent. Először azzal az ürüggyel, hogy segíteni jön, megnézi a babát, vagy tanácsot ad. De hamar rájöttem, hogy más áll a háttérben.
– Iván, ez nem a te fiad – ismételgette folyton. – Nézd csak meg! Szőke haj? Zöld szemek? Ez lehetetlen.
Iván próbálta nyugtatni.
– Anya, elég legyen. Ő az én fiam, tudom.
De Ludmila egyre makacsabb lett. Elkezdte elhinteni a kételyt a családban is, és egyre többen suttogtak erről.
Egy este Iván lehajtott fejjel jött haza.
– Sajnálom… Anyám annyira erősködik… Mi van, ha igaza van? Megcsinálnád a tesztet?
Ez elviselhetetlen volt. A bizalom összeomlott.
– Rendben – mondtam. – De utána én döntök.
Meglepődött, de beleegyezett.
Néhány nappal később megérkezett az eredmény: „Apasági valószínűség: 99,99%.” Iván fellélegzett. Ludmila pedig először hetek óta néma maradt.
– Na, anya? Most már elég? – kérdezte Iván.
Ő csak megvonta a vállát.
– Lehet, hogy tévedtem… De hát…
Én már nem hallgattam tovább. Összepakoltam.
– Hova mész? – kiáltotta Iván.
– Elmegyek – feleltem. – Nem maradhatok egy olyan férfi mellett, aki hagyja, hogy az anyja kétségbe vonjon engem, és tönkretegye a házasságunkat.
– Bocsáss meg! Sajnálom! Nem ellened szólt, ő volt…
– Te engedted neki. Te rontottad el, ami köztünk volt.
Aznap este elmentem. Többé nem válaszoltam a hívásaira, üzeneteire. Iván próbált visszatartani, bocsánatot kérni. De a bizalom, ha egyszer összetörik, többé nem lehet helyrehozni.
