Anyám férjhez ment. Boldognak kellene lennem, igaz? Megtalálta a szerelmet, egy második esélyt a boldogságra… De volt egy apró részlet: SOHA nem találkoztam vele. Se egy fotó, se egy hívás. És képzeld el – még csak meg sem hívtak az esküvőre! Semmi. Teljes csend. Mégis úgy döntöttem, elmegyek. Meg kellett értenem.
Eljött a nagy nap. Mindenki mosolygott. Megláttam őt… anyámat, ragyogóan a fehér ruhájában, fénylő tekintettel. Remegett a kezem, ahogy közelebb mentem, a szívem majd kiugrott a helyéről. „ÚRISTEN, ITT VAGY!” – kiáltotta, és a karjaimba vetette magát. De abban a pillanatban, amikor a férje szemébe néztem… minden megfagyott.
Nem… nem, nem, nem. Ne ő. Ne Ő. A világ összes emberéből… pont Ő?!
Olvasd tovább az első kommentben 👇👇👇👇👇👇
Anyám tehát férjhez ment… titokban. És soha nem gondoltam volna, kihez.
Egy átlagos éjszaka volt. Eltemetve a munkában, amit a könyörtelen főnököm rám sózott. Kimerült voltam, teljesen kiégve. Aztán megcsörrent a telefon.
Zsófi néni volt az. A hangja könnyed, szinte vidám: „Anyád holnap férjhez megy!”
Megdermedtem. Anyám férjhez megy… és én erről semmit sem tudtam? Se meghívó. Se szó. Semmi.
Megdöbbenve, megbántva felhívtam őt. Csak ennyit mondott:
„Meg akartam várni a megfelelő pillanatot… És nem, nem vagy meghívva. Így jobb mindenkinek.”
Jobb kinek? A szívem csendben tört össze. Nem hagyhattam annyiban.
Az esküvő napján elmentem.
Gyönyörű volt, fehér ruhában, mintha lebegne benne. Sugárzó. Elérhetetlen. De amikor megláttam a férfit mellette… megfagyott bennem a vér.
Tamás. A főnököm.
A férfi, aki nap mint nap az őrületbe kergetett, aki sosem mosolygott, aki pokollá tette a munkámat…
Ő volt az. Őt választotta.
Gondolkodás nélkül kimondtam a nevét. Dermedt csend borult a terembe.
Anyám, rezzenéstelenül csak ennyit mondott: „Nem te döntesz erről.”
Tamás majdnem elment. De utánamentem.
Ott beszélni kezdett. Először hidegség nélkül. Azt mondta, sosem akart bántani, és jobban hitt bennem, mint én saját magamban.
Elmondtam neki, hogy gyűlölöm. De nem haragudhatok rá… ha boldoggá teszi anyámat.
Együtt mentünk vissza. Elkezdődött a szertartás. És a beszédében Tamás megköszönte. Nekem. Hogy segítettem jobb emberré válnia.
Később anyám a szemembe nézett: „Biztos vagy benne, hogy jól vagy?”
Bólintottam. Mert legbelül – hosszú idő után először – nem elveszítettem őt… hanem visszakaptam.
És talán… ez az új élet, ez az új kezdet nemcsak az övé volt. Hanem az enyém is.
