A tó visszhangja: nyolc év néma várakozás, egy elfeledett fénykép, elveszett szerelem és egy újraéledő rejtély.
🤔 Egy fénykép, egy eltűnt emlék, egy titok – nyolc évvel később…
Azt hitte, mindent elfelejtett: ❤️ a szerelmet, az ígéreteket, egy régi nyár emlékeit.
De amikor egy titokzatos fénykép 📸 csúszik be az ajtaja alatt, minden megváltozik.
Egy férfi, egy tó, kézzel írt szavak – felébresztenek emlékeket, amelyeknek nem is kellene létezniük.
Miért most? Miért ez a fénykép, nyolc év után?
Egy rejtély, amire nem számított, és amely egy olyan múlt nyomába vezeti, amelyet végleg lezártnak hitt.
Olvasd tovább az első kommentben… 👇 👇 👇 👇
A tó visszhangja: nyolc év néma várakozás
29 évesen azt hitte, megtalálta az egyensúlyt.
Egy tetőtéri lakás Párizsban, megnyugtató szokások, egy önként választott magányban telt hétköznap.
A szerelem? Távoli gondolat, megkopott álom.
Egészen addig a vasárnap estig, pontban 19 órakor, amikor kilépve a zuhany alól, egy árnyékot látott az ajtó alatt.
Egy fénykép, kézzel csúsztatva. Lassan. Szándékosan.
Egy kép, ami megtöri a feledést
Először csak gépiesen vette fel, azt hitte, szórólap.
De ahogy rápillantott, szédülés fogta el.
A képen egy tó, megfagyott pillanat: ő a vízben áll, piros kendő a hajában. Nevet.
Mellé egy férfi néz rá, mintha mindig is ismerte volna.
A jelenet nem idézett fel semmi konkrétat, de a hely, a fény… furcsán ismerős volt.
A hátoldalon kézzel írt sorok:
„2016. július 15. – Annecy-tó. Azt ígérted, visszatérsz ide. Én vártalak. – G.”
Idén lett 29.
2016-ban húsz volt.
Egy nyári emlék tűnik fel. Egy fiú – talán Gabriel. A név úgy lebeg az emlékezetében, mint pára a tükörön.
Mély hang, tiszta éjszaka, egy ígéret.
De ez a fénykép? Nem emlékszik, hogy ez megtörtént volna. Nem emlékszik, hogy készült volna.
A megszállottság árnyéka
Hosszú ideig állt mozdulatlanul, kezében a képpel.
Aztán egész éjjel kutatott.
Emailjeit, régi telefonjait, archivált beszélgetéseit, törölt üzeneteit. Semmi.
Egyetlen nyom sem Gabrielről. Egyetlen hasonló fénykép sem.
Óvatosan megkérdezett pár barátot. Senki sem emlékezett rá.
És mégis – a kép valódi.
Valaki elhozta neki.
Miért most? Ki figyeli őt? Ki remél még, nyolc év elteltével?
Egyetlen válasz jut eszébe: vissza kell mennie oda.
Visszatérés a kiindulópontra
Két nappal később vonatra száll Annecy felé.
Július 14-én este érkezik. Alig alszik.
Hajnalban elindul a fényképen látható pontos helyre.
A pad még mindig ott van. Kőből, moha fedi.
Végigsimít egy alig olvasható vésetet:
„G & E”
Leül. Vár.
A tó nyugodt, a szél enyhe.
Telnek a percek. Két óra. Három. Senki.
Egy kavics alá rejt egy üzenetet – mint egy palackposta a múltba:
„Itt voltam. Talán túl későn. Talán túl korán. De itt voltam.
Egy múló nyom
A visszafelé tartó vonaton megcsörren a telefonja.
SMS ismeretlen számról:
„Még szebb vagy, mint húszévesen. Láttalak ma reggel. De nem mertem. – G.”
Ott volt. Látta őt. Ő nem ismerte fel.
Válaszol:
„Miért most?”
Nincs válasz.
A következő napokban a telefonját lesi. Semmi.
Aztán egy éjszaka, 3:23-kor – halk zaj, zizegés.
Kinyitja az ajtót. Senki.
Csak egy cetli ragasztószalaggal.
Néhány kézírással vetett sor:
„Mert te sem voltál készen. Most talán már igen.”
A repedés
Nem tudja, visszatér-e még.
Talán csak egy félig elfeledett emlék.
Vagy talán még mindig a közelben él.
De ő már más.
Mióta meglátta azt a képet, azt az üzenetet, és ott ült a tó partján… valami megrepedt benne.
Egy rés nyílt ott, ahol azt hitte, mindent lezárt.
Lehet, hogy ez nem egy történet kezdete.
Nem is a vége.
Csak egy hasadás, amelyen keresztül újra beáramlik az érzés. A várakozás. A zavar.
Mert néha elég egy apróság…
hogy újra életre keltsen mindent, amit örökre eltemettünk.
