A nagymamáim lesznek a koszorúslányok az esküvőmön – de nem mindenki ért ezzel egyet
Amikor elkezdtük szervezni az esküvőnket, hamar felmerült egy kis kihívás: a családunkban nem volt egyetlen kisgyermek sem.
Egyetlen unokahúg, unokaöcs, vagy kislány unokatestvér sem volt, aki koszorúslány vagy gyűrűvivő lehetett volna.
Aztán hirtelen eszembe jutott egy ötlet: miért ne kérhetnénk meg a nagymamáimat, hogy legyenek a koszorúslányaink?
Mindketten elmúltak már hatvanévesek, tele energiával, humorral és élettel – őszintén szólva, élettel telibbek, mint sokan a korombeli emberek közül.
Először Odilia nagymamát hívtam fel. Hosszú csönd után felnevetett:
— „Komolyan? Azt akarod, hogy két öregasszony szirmokat szórjon?”
— „Pontosan!” — válaszoltam habozás nélkül.
Rögtön igent mondott. Sibille nagymama, aki kicsit visszafogottabb, egy kis bátorításra szorult, de Odilia lelkesedésének köszönhetően végül ő is igent mondott. És hamarosan úgy kezdtek készülődni, mintha ez lenne életük szerepe.
Minden tökéletesnek tűnt… egészen addig, amíg a vőlegényem anyja rá nem jött.
Egy vacsora közben félrehívott, óvatos hangon:
— „Drágám, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Ez… nos, kicsit szokatlan.”
Rögtön értettem. Számára furcsa volt — talán még kicsit kínos is.
— „Szerintem tökéletes,” válaszoltam nyugodtan. „Ez a mi napunk, és ők nagyon örülnek neki.”
Ajkai összeszorultak — egyértelmű jel, hogy visszatartotta magát a további szavaktól. Szerencsére a vőlegényem csak megvonogatta a vállát:
— „Én zseniálisnak találom.”
Mégis éreztem a feszültséget a levegőben. A családja elég hagyományos, és már tudtam, hogy a ceremónia során néhányan összeszorított szemmel figyelnek majd. Anyósom folyton ismételgette, hogy csak azt akarja, „hogy a reflektorfény a páron maradjon”.
Aztán, néhány nappal a nagy nap előtt… túllépte a határt. (folytatás az első kommentben 💬👇👇)
Néhány nappal az esküvő előtt anyósom megpróbálta lebeszélni őket, azzal érvelve, hogy „elvonják a figyelmet a menyasszonyról és a vőlegényről”. Odilia dühösen hívott fel:
— „Mintha két öregasszony tönkre tudná tenni a te esküvődet!”
Szerencsére kitartottak. Sibille bizonytalan volt, de emlékeztettem rá, hogy ez a szerep a szívükből jön, nem a hagyomány miatt.
Az esküvő napján érezhető volt a feszültség. Néhány vendég suttogott, amikor meglátta a nagymamáimat a koszorúslány ruháikban — Odilia levendulaszínűben, Sibille rózsaszínben. Aztán elindult a zene.
Ahogy végigsétáltak a folyosón, szirmokat szórtak fertőző örömmel. A terem nevetésben és tapsban tört ki. Még anyósom is végül elmosolyodott.
A fogadáson záporoztak a bókok: „A nagymamáid ikonikusak!” Odilia és Sibille minden pillanatát élvezték.
— „Ezt hivatásszerűen kellene csinálnunk!” — viccelődött Odilia.
— „Köszönjük, hogy bevontál minket,” — mondta Sibille.
Ez a pillanat megerősítette bennem, hogy jól döntöttem. Az esküvők nemcsak hagyományokról szólnak: azokról a szeretetről és emberekről szólnak, akik igazán fontosak számunkra. És a nagymamáim éppúgy megérdemelték ezt a pillanatot, mint bárki más.
Tehát ha habozol, hogy megszegj egy „szabályt”, hogy az esküvőd még jelentősebb legyen… csináld!
