A fiam bemutatta a menyasszonyát – amikor megláttam az arcát és meghallottam a nevét, azonnal hívtam a rendőrséget
Amikor a fiam hazahozta a menyasszonyát, izgatottan vártam, hogy megismerjem azt a nőt, aki elrabolta a szívét. De amint megláttam az arcát, minden lelkesedésem elszállt. Már láttam őt korábban.
A részletek az első kommentben 👇👇👇
Egy anya védelmező ösztöne sosem múlik el – még akkor sem, ha a gyermeke már felnőtt. 52 éves vagyok, nyugodt életet élek a férjemmel, Juliannel Montclair egyik kertvárosában. Több mint húsz éve vagyunk házasok, és van egyetlen fiunk, Lucas, aki a szemünk fénye.
Lucas 22 éves, hamarosan befejezi egyetemi tanulmányait. Bár már néhány éve elköltözött otthonról, szoros kapcsolatot tartottunk – legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg egy telefonhívás fel nem forgatta az életünket.
Egyik kedd este Juliennel a tévét néztük, amikor megszólalt a telefon. Lucas izgatott hangja csengett a vonalban:
– Anya, apa, nagy hírem van! Megismerkedtem valakivel. Clara a neve, és fantasztikus. Három hónapja együtt vagyunk, és… megkértem a kezét. IGEN-t mondott!
Csend lett. Három hónap? És már eljegyzés? Julienre néztem, bízva benne, hogy ugyanazt érzi, amit én.
– Eljegyezted? – kérdeztem döbbenten.
– Igen! Clara egy kicsit visszahúzódó, de rábeszéltem, hogy jöjjön el vacsorázni hozzátok a hétvégén. Imádni fogjátok.
Természetesen – válaszoltam mosolyogva, de belül kétségek gyötörtek.
Lucas soha nem beszélt párkapcsolatról korábban. Most pedig hirtelen bejelenti, hogy eljegyzett valakit, akit alig ismerünk? A hívás után megosztottam aggodalmaimat Juliannel.
– Mit tudunk róla? Honnan jött? Mit dolgozik?
– Szinte semmit – válaszolta ő. – Talán ez az igazi szerelem.
Másnap próbáltam többet megtudni Lucastól, de kitérő válaszokat adott. Csak azt mondta, Clara csodálatos, majd megértem, ha találkozunk. Úgy döntöttem, inkább a vacsorára koncentrálok.
Eljött a nap, és mindent beleadtam: sült csirke, almás pite, szép teríték. Julien még steaket is vett, hátha Clara inkább a marhahúst szereti.
Mikor csengettek, izgatottan nyitottunk ajtót. Lucas ott állt egy barna hajú, zöld szemű lánnyal. Bájos volt, udvarias – de az arca… ismerős volt.
Néhány hónappal korábban a barátnőm, Sophie mutatott egy képet egy nőről, aki átverte a fiát. Rávette, hogy vegyen neki egy drága eljegyzési gyűrűt, aztán eltűnt. És Clara arca… szinte pontosan olyan volt, mint azon a képen.
Próbáltam kedves maradni, de belül háborogtam. Vacsora közben próbáltam előkeresni a képet a telefonomon, de nem találtam. Tudnom kellett az igazságot.
Egy ponton felajánlottam Clarának, hogy segítsen bort választani a pincéből. Amint lent voltunk, otthagytam és gyorsan visszaszaladtam az emeletre.
– Julien, hívd a rendőrséget. Gyorsan!
Lucas értetlenül nézett rám. Elmondtam neki, mire emlékszem Sophie történetéből. Ő hevesen tiltakozott:
– Anya, ez őrültség! Clara őszinte és jószívű! Szeretem őt!
Felvettem a kapcsolatot Sophie-val, aki újra elküldte a fényképet. Megmutattam Juliennek és Lucasnak – biztos voltam benne, hogy ugyanaz a nő.
Röviddel ezután megérkezett a rendőrség. Lucas lement Clarát hívni, aki mosolyogva jött vissza, mit sem sejtve. Azt mondta, nem először tévesztik össze azzal a szélhámossal. Az egyik rendőr megerősítette, hogy az igazi csalót, akit Rosalie néven ismernek, legutóbb Argentínában látták. Clara tehát ártatlan volt.
Megkönnyebbültem… és szörnyen szégyelltem magam. Clara humorral kezelte a helyzetet, és még kiváló bort is választott.
Lucas átölelte őt, és rám mosolygott. Az este végül bocsánatkérésekkel és nevetéssel zárult – egy új kezdet jeleként.
Ahogy telt az idő, megismertem Clarát: melegszívű, vicces és imád sütni. Még az esküvői tortájukat is ő készítette
.
Ez az élmény megtanított arra, hogy ne hozzak elhamarkodott ítéleteket. Még mindig védelmező anya vagyok, de megtanulok bízni a fiam döntéseiben. És most már van egy történetünk, amit mindig mesélni fogunk a családi vacsorákon.
